– Sokan javasolták önnek, hogy legyen tenorista? Mert valaha egy koncerten, emlékszem, hogy magas C-t is énekelt.

Thomas Hampson néha megijed, hogy az éneklés egyre kevésbé fontos

– Az majdnem húsz évvel ezelőtt volt, ma már nem vállalkoznék rá. Hogy milyen hangfaj lesz egy énekesből, az legkésőbb a húszas évei elején eldől. Engem a tanáraim nem nógattak, hogy próbáljak meg tenorrá válni. Azt hiszem, egy fiatal lírai bariton hangjának mindig van egy könnyebb, fényesebb oldala is, legalábbis én ezt hallom a régieknél. Battistini, De Luca, Stracciari mindig használta is a hangja világosabb színét. Ami engem illet, ma is szívesen énekelek világosabb színnel, hiszen a magasság mutatja meg a hang egészségi állapotát, a rugalmasságát, könnyedségét.

– Mégis elhagyta a klasszikus lírai repertoárt, és a nehezebb szerepek felé fordult.

– Negyven év fölött az ember már megengedheti magának, hogy vállaljon egy kis kockázatot. De észnél kell lenni. Soha nem énekeltem A végzet hatalmában, a Trubadúrt sem vállaltam színpadon. Scarpiát énekeltem néhány helyen, de nem volt az én világom. Készülök Jágóra is.

– Merész lépés. Így is biztos sokszor hallja, hogy az ön hangszíne nem éppen olyan, mint a nagy olasz baritonoké, mondjuk, mint Piero Cappuccillié.

– Ami Cappuccillit illeti, kifejezetten chiaroscuro hangnak éreztem, hihetetlenül biztos, sötét mélységei voltak, de fönt kifényesedett. De hát ő elképesztő őstehetség volt, és sokat tanultam tőle, amikor színpadon néztem, vagy akár a lemezei alapján.

– Létezik a baritonok között olasz és amerikai iskola?

– Nem érzem a nagy különbséget, a legnagyobb amerikai énekesek az olasz iskolát követték, bár Amerikában nagy hagyományai vannak a hangerő tiszteletének, egyszerűen azért, mert olyan hatalmasak az operaházak. Ha mégis ideálokat kell mondani, számomra Tito Gobbi a legfontosabb bariton, mert nála éreztem azt, hogy akármit énekel is, a hallgatót azonnal érdekelni kezdi.

– Az ön hangjába azonban mintha egy másik hagyomány is beleférne, hiszen német dalokat is énekel, ami egészen más világ. A legnagyobb dalénekes, Dietrich Fischer-Dieskau nem volt nagy élmény az olasz operákban.

– Ez az ön véleménye. Néhány szerepben Fischer-Dieskau kifejezetten jó volt, de egyébként is elég görcsösnek érzem ezt az osztályozást. Nem kell mindenkiről eldönteni, hogy melyik fiókba való. Az ember nem ugyanúgy énekel el egy Wolf-dalt, egy Cole Porter-számot és egy Wagner-szerepet.

– A daloknál maradva: elmondható, hogy Leonard Bernstein indította el a pályán, amikor együtt dolgoztak a Mahler-dalokon?

– Nagyon szerettem vele együtt zenélni, csodálatos muzsikus volt, és egyáltalán nem akarom csökkenteni az érdemeit, de abban az időben, 1985 és 1987 között James Levine is fölkért, a Metropolitanben debütáltam, énekeltem Nikolaus Harnoncourt vezényletével, Ponelle-rendezésben, szóval több tényező együtt játszott közre az indulásomnál.

– És most, túl a pálya felén, milyennek látja az operát? Veszélyeztetett műfaj?

– Néha megijedek, hogy az a jelenség, amit éneklésnek nevezünk, az emberi kifejezésnek ez a módja egyre kevésbé fontos. Az opera mintha színház lenne, ahol zenélnek is, nem pedig zenei esemény a színielőadás keretében. Nekem az a jó rendezés, amely a kottát akarja élővé tenni, de nem panaszkodhatok: volt ilyenben részem bőven.

– Pesten mindenesetre semmi nem fenyegeti a zeneiséget, hiszen gálakoncerten lép föl. Van ennek értelme? El lehet mondani egy szerepet egy áriában?

– Ha azt kérdezi, hogy lehetnek-e egy gálaestnek különleges pillanatai, akkor a válasz egyértelmű igen. Szeretem a Macbeth-áriát, és akkor is szép zene, ha kikerül a kontextusából, alig várom, hogy Polgár Lászlóval elénekelhessük a Boccanegra kettőst. Meglepett az Operaház felkérése, hiszen még soha nem énekeltem a színházban, de éppen Bécsben leszek, nem nagy fáradság átjönni, itt vagyunk az évad végén, a fesztiválszezon kezdetekor, minden esély megvan arra, hogy örömünnep legyen az este. Remélem, hogy rajtam nem fog múlni.