Előre szólok, hogy a szokottnál is megbízhatatlanabb állapotba kerültem hat felvonás Wagner után. Ez volt az a pillanat, amikor már semmire sem vágyom jobban, csak egy Haydn-szimfónia harmadik tételére, valamire, ami elmés és épeszű és önmagát elfeledni tudó komponista írta, nem tart órákig, nem üvöltenek benne, nem átkoz meg senki senkit, és nem mondanak ordítva semmi bizalmasat az éjszakáról.

Pozitív oldalról nézve: a Super 8 azért nézhető, mert nem illik pontosan bele semelyik filmes kategóriába. Eleinte különös, hogy Spielberg egy sima gyerekfilmhez adta a nevét (még ha csak producerként is), de érteni véli az ember: néha neki is jólesik visszaemlékezni a derűs kezdetekre, amikor még elég volt egy kamera, tixóval lehetett összeragasztgatni a filmvégeket, és máris kész volt a műalkotás.

Még nincs vége az évadnak, nálunk még nincs, de az ember szeret idegen operaházakba is járni. A Met-közvetítéseknek már vége, így újra lehet cibálni a celofánokat a DVD-tokokról. A legszebb ebben a nemzetközi otthonosságban az, hogy a világ másod- és harmadosztályú énekesei is a mienkké válnak. Nem is tudom megmondani, hányadik szerepében hallom a zürichi opera tagját, Giuseppe Scorsint, és még mindig meg tud lepni az alkalmatlanságával, ahogy mozog a színpadon, mereven, egész testéből elfordulva játszik, bőgeti a hangját, ha kell, ha nem – persze nem kell, mert minek.

Most vagy soha. Ez a kellemesen borzongató érzés fog el a MüPában, amikor még a zenekar sem szivárog befelé. Néhányszor megpróbáltam egyben végighallgatni Liszt Szent Erzsébet legendáját, mindig ugyanazzal az eredménnyel. De mindig bennem volt a hiba, mert a zene azért szép, szép, sőt. Csak mindig kidől az ember a lemezjátszó előtt, talán nem erre a médiumra találták ki a művet, nem lehet otthon eleget emelkedni, közben csengetnek, telefonálnak, szalámis kenyeret hoznak be, megtörik a varázs.

Most vagy soha. Ez a kellemesen borzongató érzés fog el a MüPában, amikor még a zenekar sem szivárog befelé. Néhányszor megpróbáltam egyben végighallgatni Liszt Szent Erzsébet legendáját, mindig ugyanazzal az eredménnyel. De mindig bennem volt a hiba, mert a zene azért szép, szép, sőt. Csak mindig kidől az ember a lemezjátszó előtt, talán nem erre a médiumra találták ki a művet, nem lehet otthon eleget emelkedni, közben csengetnek, telefonálnak, szalámis kenyeret hoznak be, megtörik a varázs.

Winter’s Bone – A hallgatás törvénye Forgalmazza a Mokép-Pannónia Kft.

Azon a zenetörténeti koncerten, amelyet Dohnányi Ernő vezényelt, és ahol három ősbemutató hangzott el, az Ünnepi nyitány, a Psalmus hungaricus és a Táncszvit, Bartók állítólag csüggedten azt mondta: úgy látszik, nem tudok hangszerelni. A történetnek van folytatása is, amikor a Cseh Filharmonikusok játszották el a Tánc szvitet, és a lelkes publikum miatt meg kellett ismételni a teljes művet, Bartók azt mondta, úgy látszik, mégis tudok hangszerelni.

Azon a zenetörténeti koncerten, amelyet Dohnányi Ernő vezényelt, és ahol három ősbemutató hangzott el, az Ünnepi nyitány, a Psalmus hungaricus és a Táncszvit, Bartók állítólag csüggedten azt mondta: úgy látszik, nem tudok hangszerelni. A történetnek van folytatása is, amikor a Cseh Filharmonikusok játszották el a Tánc­szvitet, és a lelkes publikum miatt meg kellett ismételni a teljes művet, Bartók azt mondta, úgy látszik, mégis tudok hangszerelni.

Fél évvel a bemutató után vagyunk, még majdnem teljes a telt ház, ami körülbelül jól is van. Ha az a kérdés, hogy el lehet-e vinni a gyereket a Túl a Maszat-hegyenre, akkor az nem kérdés. Persze hogy el.

Van néhány baj, kisebb és nagyobb is Török Ferenc filmjével, Az apacsokkal, de legnagyobb baj a helyszín. Nem moziban van a helye. Nem is oda készült, csak aztán úgy gondolták, hogy úgyis magyar filmekben szegény időszak elé nézünk, próbáljuk meg, hátha. Valami ok van is rá, ezt a fajta gondosságot ma már a tévében úgysem láthatjuk (már ha nem mozifilmeket nézünk a tévében), színészek, jelmezek, korhű ruhák, és egy izgalmas csavarral a korhű, hatvanas évekbeli világ festett hátterek vagy háttérrészletek elé helyeződik. Ha az a filmrendezés, hogy formai ötlettel kell sokat mesélni, az egész világ valószínűtlen voltát, laposságát, kétségbeejtő kisszerűségét kell megmutatni, akkor Török Ferenc igazán pompás munkát végzett, magasabb osztályba léphet.

Van néhány baj, kisebb és nagyobb is Török Ferenc filmjével, Az apacsokkal, de legnagyobb baj a helyszín. Nem moziban van a helye. Nem is oda készült, csak aztán úgy gondolták, hogy úgyis magyar filmekben szegény időszak elé nézünk, próbáljuk meg, hátha.

Annyi Háry János-előadást már láttam életemben, hogy tudjam, mennyire nehéz a feladat. Pedig az az első reakció, hogy na végre, valami, amit elő is tudnak adni, amihez nem kellenek világbajnok hangok, nincs kilenc magas C, és mégis mennyire hatásos, mennyire szép, tiszta zene. Egyfelől. Másfelől meg mintha egyre nehezebben volna tartható az az elképzelés, hogy a népművészetet frakkba kell öltöztetni, és úgy vinni be az óarany palotákba, megtalálta a megjelenési formáját magától, nem kellenek hozzá frakkba öltözött urak és estélyis hölgyek. Az A jó lovas katonának szimfonikus zenekar nélkül hatásosabb, pontosabban az eredeti hangzással tűnik tisztábbnak, ha hozzá hegedűsök játszanak, akkor egy másik világ rémlik föl, az operett, Kacsóh Pongrác, a János vitéz.

Komolyan beszélek. Felébredtem reggel, és ez jutott eszembe: Charlie, szívem, / carpe diem. Tekintve, hogy költő nem vagyok, igazán nincs semmi okom rímekkel álmodni, így a magyarázat csak a zene lehet, amit elalvás előtt hallgattam. Hegedűmuzsika, nem is a legrosszabb fajtából, bonyodalmas vonórángatások, acélosan megpendített pizzicatók. Charlie Siem játszik, az új csillag. Kicsit túlságosan is csillog, nagy körülötte a felhajtás, arcképe köszön vissza a világ legelegánsabb boltjainak kirakataiból, Vogue-modell és reklámarc. Közben meg igazi laza fiú, atlétatrikóban és rózsaszín tornanadrágban játszik a havannai utcagyerekeknek, akik brékelnek a klasszikára. A trikóból kilógó karok intenzív súlyzóhasználatra utalnak, amiről én azt hittem, a hegedűsöknek szigorúan tilos, mert a vaskos izomrostok merevek, nehézkesek. Más felvételen a Monti-csárdást húzza egy kétbalkezes gitárossal, vagy Michael Jacksont nyúzza, a szellem emberéhez nem méltó otthonossággal.

Ma ez egy filmes karrierlehetőség: valaki rendezi a reklámfilmeket és videoklipeket, de közben azt érzi, hogy be van zárva a kis világba, a harminc másodpercbe. Vágyja, vágyja a kidolgozandó jellemeket, a saját történetet, a nagybetűs filmet, és addig vágyja, míg meg is kapja.

A Drezdai Filharmonikusok hangversenye a MüPában. Van kisebbik drezdai zenekar, mert van nagyobb is, nagyobb és főleg régebbi: a Staatskapelle. A kisebbik pedig a Drezdai Filharmonikusok, most ők jöttek el, a kisebbeknek kijáró szerény fél ház elé. Lehet, hogy csak képzeltem a csalódottságot, mindenesetre úgy láttam, John Axelrod karmester meglepődve nézett végig a vele szemben lévő nagy ürességen, az üdvözlő taps is igencsak szórványos volt. Emlékszem olyan hangversenyre, ahol a zenészek meg tudták fordítani ezt az agyoncsapott hangulatot, ilyen volt valaha a Birmingham Symphony vendégsége az ifjú Simon Rattle-lel, de Axelrod nem az a kaliber, nem az a lélekjelenlét, függetlenség, harci szellem. Mint aki eldöntötte, hogy akkor zenélnek maguknak, megfordult, és kezdődött a Hamlet.

Valamiben azért meg tudtuk előzni a Metropolitan Operát. Ők csak ebben az évadban mutatták be Rossini viszonylag késői, már francia nyelvű vígoperáját, az Ory grófját, nálunk már néhány éve biztosan játszották, egy kissé zűrzavaros előadásban. A Met-közvetítés minden volt, csak zűrzavaros nem, a rendező, Bartlett Sher azzal kezdte, hogy a zavaró elemeket a helyükre tette. Két fontos zavarásról van szó, az egyik a középkori, keresztes háborús történet, amelyhez sehogy sem illik Rossini léha zenéje. Ezt megoldandó, idézőjelbe lett téve a színpad, vagyis a színpadra építettek egy másik, XIX. század eleji színpadot, egyszerű eszközökkel, fényekkel, Van de Graaff generátorral buherált villámokkal, és egy néma, de csúnya arcokat vágó színpadmesterrel.

Lehet, hogy túlizgulom az operarendezést, mindenesetre megpróbáltam rájönni, hogy Szinetár Miklós miért alkalmazta Cakó Ferencet a Macbeth rendezéséhez. A darab alatt a háttérben ugyanis a jól ismert homokrajzok láthatóak, csak éppen a bennük lévő csodálkoznivaló nélkül. Tehát felvételről, néha áttűnésekkel, de szinte mindig kihagyva a gyors és természetes változásokat, nem lesz a lóból domboldal, domboldalból várkastély a szemünk láttára, virtuóz homokkezeléssel, hanem csak ábrákat látunk. Tekintve, hogy az ábrák már az anyag természetéből fakadóan sem különlegesen szépek, az ember kénytelen eltöprengeni, hogy miért is vannak ott.