Utálatos dolog, de a CD-eladási listákat jelenleg Amy Winehouse vezeti, ami elég egyértelműen erősíti meg gyanúnkat: búcsúznunk kell a régi szokásainktól. Lemezt venni nem ugyanazt jelenti, mint lemezt hallgatni. Ha ma valaki kitalálná, hogy másokkal együtt szeretné meghallgathatni a lemezeit, üldögélhetne egyedül odahaza.

Azt hiszem, nem érdemes arra időt vesztegetni, hogy bebizonyítsam, mennyire ostoba film a Zöld Lámpás, mert persze szörnyen ostoba, de az vesse magára az első követ, aki mást várt.

Kellemesen klasszikus kultúrpolitikai helyzet, amíg arról volt szó, hogy lesz Bánk bán Los Angelesben, mindenki a fejét fogta, hogy miért kell súlyos ezreket és milliókat költeni egy ilyen kétes dologra. Mióta kiderült, hogy nem lesz, inkább az a baj, hogy még ezt sem tudjuk elintézni, nemzeti nagylétünkről nem fog tudomást szerezni Amerika, mi tehetünk róla, hogy ők hülyén halnak meg. Számomra még mindig az első változat a meggyőzőbb, felesleges Amerikában Bánk bánt játszani, olyasmibe akarnánk őket beavatni, amire egyáltalán nem kíváncsiak, számukra az opera témája enyhén szólva is idegen, és fogalmuk sem lehet, miért fontos, hogy Endre király „országát és feleségét fenekestül felforgatva találta”. Képzeljük el megfordítva, egy kvéker zeneszerzőnek a cherokee és navajók közötti torzsalkodást feldolgozó daljátékát sóznák ránk – köszönjük, ne tessék fáradni.

Kellemesen klasszikus kultúrpolitikai helyzet, amíg arról volt szó, hogy lesz Bánk bán Los Angelesben, mindenki a fejét fogta, hogy miért kell súlyos ezreket és milliókat költeni egy ilyen kétes dologra. Mióta kiderült, hogy nem lesz, inkább az a baj, hogy még ezt sem tudjuk elintézni, nemzeti nagylétünkről nem fog tudomást szerezni Amerika, mi tehetünk róla, hogy ők hülyén halnak meg.

Mikor Beethoven erre járt, már fenevad volt.

Kilóg a Loach lólába, vagy legalábbis ez az Amerika-ellenes láb, amit értek, és ha angol lennék, valószínűleg még jobban értenék, de mégis utálok.

A mostoha időjárás megfosztott a martonvásári Beethoventől, de ki hitte volna, hogy ennyire mostoha is lehet az esőzés: a hétvégét Rolando Villazónnal töltöttem. Néhány éve ez még igazán korrekt csere lett volna, mindig szerettem volna szólni, hogy hagyják már abba a háromtenorozást, ott van Roberto Alagna, ott van Villazón, számomra mindkettő nagyobb zenei és énekesi élmény, mint a monoton José Carreras. Alagna még ott van, remélem. Villazón már nincs.

A mostoha időjárás megfosztott a martonvásári Beethoventől, de ki hitte volna, hogy ennyire mostoha is lehet az esőzés: a hétvégét Rolando Villazónnal töltöttem. Néhány éve ez még igazán korrekt csere lett volna, mindig szerettem volna szólni, hogy hagyják már abba a háromtenorozást, ott van Roberto Alagna, ott van Villazón, számomra mindkettő nagyobb zenei és énekesi élmény, mint a monoton José Carreras. Alagna még ott van, remélem. Villazón már nincs.

Lehár: A víg özvegy Szeged, Dóm tér

Sokat látott emberként elmondhatom, hogy én hallottam Kozma Pétert énekelni, és mikor nem sokkal később megtudtam, hogy a nagyszerű férfiú a hangadás helyett a rendezést választotta szakmájául, csak élénken helyeselni tudtam, minél előbb néz szembe valaki a tényekkel, annál jobb.

Aki nincs bent, az kint van – ezzel a bölcsességgel sikerült gazdagodnom a Harry Potter befejező filmje után.

Aki nincs bent, az kint van – ezzel a bölcsességgel sikerült gazdagodnom a Harry Potter befejező filmje után. Nem a történetben hangzik el a mondat, magamtól jöttem rá, amint néztem a számomra kissé logikátlanul következő eseményeket, elvarrják a szálakat, meghalnak a halálra szántak, élnek az élők, ezt várta az ember. De hogy mi ebben a csoda, a sokmilliós nézőszám, azt nem tudom megmondani.

Megváltozott a hanghordozók szerepe a zene élvezetében, önálló műfajból egyre inkább szolgálóleánnyá változnak a CD-k és DVD-k, arra valók, hogy fölidézzenek valamit. Szerencsére van is már mit, a Metropolitan előadásai, ha akarjuk, közös élményünkké válnak. Fáy Miklós a Don Pasqualét látta, amely inkább Norináról, Anna Netrebkóról szólt.

Nincs rászorulva, nem arról van szó, de egy kétszáz éves komponistának azért nem árt a sztárolás. Azt már átéltem, amikor az Amadeus filmváltozata idején Mozart a szélesebb közönség gondolkodásában átvette Beethoven helyét, amikor a zenéjét soha nem hallgató fiatalok is elkezdtek az ő művészetén gondolkodni, és ha zsenit kellett megnevezni, akkor senkinek sem jutott egyértelműbb példa az eszébe, mint az a háromnevű, Salzburgból.

Nincs rászorulva, nem arról van szó, de egy kétszáz éves komponistának azért nem árt a sztárolás. Azt már átéltem, amikor az Amadeus filmváltozata idején Mozart a szélesebb közönség gondolkodásában átvette Beethoven helyét, amikor a zenéjét soha nem hallgató fiatalok is elkezdtek az ő művészetén gondolkodni, és ha zsenit kellett megnevezni, akkor senkinek sem jutott egyértelműbb példa az eszébe, mint az a háromnevű, Salzburgból.

Életének 82. évében, csütörtökön elhunyt Petrovics Emil kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, érdemes és kiváló művész. A Magyar Állami Operaház és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.

Hosszabb életet reméltem neki, mert annyira jól állt neki élete utolsó szakaszában a nagy zsémbes öregúr szerepe. Dohogott, és persze neki volt alapja dohogni, tudta, miről beszél, ha beszélt. Reméltem, hogy a dohogásból művek születnek, mérgében majd zenét ír, hogy megmutassa, ilyesmire gondolt, így kell ezt csinálni.

A fülem hallatára töprengett egyszer valaki a múzeumban egy Utolsó vacsora-kép előtt, hogy jaj, nem emlékszik, ki is volt a nő, aki ott volt, és akkor arra gondoltam, nem ártana jól fenéken billenteni Dan Brownt, és azokat, akik A Da Vinci-kódból filmet készítettek, mert az emberek már csak ilyenek, mindent összezagyválnak, aztán állnak tanácstalanul a nagy kulturális örökségük előtt.