A budai Vár megújítását tűzte zászlajára a kormány, amikor meghirdette a palotát bő száz évvel ezelőtt nagyhatalmi jelképpé formáló építészről elnevezett Nemzeti Hauszmann Tervet. A tervbe vett munkálatok részleteiről egyelőre keveset tudni. Sorozatunkban azt igyekszünk bemutatni, milyen volt fénykorában a királyinak szánt palota és szűkebb környezete.
Felfedezőútjaink során, melyek a budai egykori királyi palota mára javarészt tökéletesen megsemmisült fertályaiba vezettek, eddig már kétszer is eljutottunk a krisztinavárosi szárnyba, amely ma F épület néven az Országos Széchényi Könyvtár otthonául szolgál. Jártunk a Szent István-teremben, amely a királyi lakosztályokat kötötte össze a Tabánra néző új épülettel, és annak a délnyugati sarkán, a főemeleten lévő kisebb és nagyobb ebédlővel. Valamint bekukkantottunk a második emelet két különleges helyszínére is, a koronaékszereket őrző páncélkamrába és az Erzsébet királyné emlékének szentelt múzeumba.
Nem szóltunk azonban még arról, mikor és miért létesült egyáltalán egy teljesen új palotaszárny a Várhegy tetején. Mária Terézia barokk palotája ugyanis nélkülözte ezt a nyugati lezárást, és létesítése csak a Vár teljes rendbetétele során, a Várkert Bazár 1881-es befejezését követően került szóba. Egyrészt, mert – ahogy Hauszmann Alajos leírja – a Vár itteni támasztófalai rendkívül gyengék voltak, másrészt, mert egy új utat is nyitni akartak, hogy azon lehessen megközelíteni a palotát.
1893-ban viszont, egy királyi látogatás során az is fölmerült, hogy gondoskodni kell a „koronás vendégek és azok kísérete számára szükséges helyiségekről, továbbá Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő ő császári és királyi fenségeik, valamint a főudvarmesterek és más udvari méltóságok lakosztályairól, végül pedig a hivatalokról és gazdasági helyiségekről”. Ez utóbbi igény szülte végül az új palotaszárnyat.
