Még javában fészkelődik a nézősereg, helyezkedik, matat. Még teljes fényben úszik a cirkusz, amikor megérkezik a porondra egy férfi, és mit sem törődve az előadásra készülődő publikummal hatalmas utazóbőröndjét lassan szétnyitja, majd átöltözik. Bohócnak mégpedig.

Mindenekelőtt nézzünk néhány internetes véleményt Szorcsik Vikiről. "Mintha a boncasztalról szökött volna éppen a csaj." "Hát ennek a két csöcse közé simán odafért volna egy harmadik." Gondolom, Szorcsik Viki (amúgy Playboy-modell és szappanopera szereplő) most elégedett, hisz éppen saját műsora világít rá: akinek csúnyán beszólnak, az immár végérvényesen és visszavonhatatlanul celeb.

Ez itt a száj alakú tárgyaim gyűjteménye, mondja Bambi Sloan, és mutat egyebek mellett száj alakú csészét, cipőt, zsebrádiót. Mesél aztán émelyítő furcsaságokkal zsúfolt (ám mégis rendben lévő) lakásáról, az ágyban heverészés művészetéről, valamint elmondja, hogy a párducminta akkor szép, ha pontosan öt színből áll.

Álmos délután a Blaha Lujza téren, a szökőkút mellett egy bolíviai zenekar, a mázolt arcú trubadúrok dél amerikai dallamokkal szórakoztatják a járókelőket és a padokon ülő hajléktalanokat. Közülük többen alszanak, beszélgetnek, egyikük galambot etet. Fogyasszá, angyalom, mondja egy különösen kövér madárnak, és kenyérdarabokat hajít elé.

Mindenekelőtt szögezzük le: kockázat nélkül nincs cirkusz! És itt nem feltétlenül a kötéltáncosra vagy az oroszlánidomárra leselkedő veszélyre kell gondolnunk, kockázat az is, ha valaki a hagyományokkal szakítva, erős koncepció mentén, bátran használja a cirkuszművészet új formanyelvét.

Volt kisvasútja is, naná, hogy volt. Talán percegett, mint a szú, talán még csilingelt is, ám, hogy pontosan milyen hangokat adott, azt Wein Tibor, így ötven fölött, már nem tudja felidézni. Csak abban biztos: nem olyat, mint azok a gőzmozdonyok, amelyek gyerekkorában, az ötvenes-hatvanas években vontatták a szerelvényeket.

A bárzongorista-gálaesten fellépő művészek olyan tökéletesen muzsikálnak, és annyira elegánsak, hogy az emberbe belebújik a kisördög, és kedve lenne felkiabálni a színpadra: a Csipkés kombinét, ha lenne szíves!... Akkor aztán támadna végre egy kis zavar.

Három életet él, ezek között átfedések találhatók ugyan, alapvető összefüggés nemigen. Dr. Siposs András matematikát és fizikát tanít, nem mellékesen írt hat-nyolc tankönyvet, példatárat. Máskor indián néprajzzal, nyelvészettel foglalkozik, vagy dzsesszfolk zenekarával koncerteket ad.

Zomborban született, Kiskunfélegyházán járt iskolába. Szeretett rajzolni, gimnáziumban készített első képeit iskolatársaival tízóraira cserélte; azt mondja, képzőművészként azóta sem ért el ennél nagyobb sikereket. Pedig törekedett rá. Még a Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte. Előbb a festő szakra járt, Glatz Oszkár tanítványa volt, de vele sehogyan sem sikerült azonos hullámhosszra kerülnie.

Egy kitűnő művészeti ötlet, amely úgy esett áldozatául a tahóságnak, hogy az, e sorok írásakor még meg sem környékezte. Figyelemre sem méltatta, rá se bagózott. Lehet persze az is, hogy csak nem vette észre.

Állunk a Szent István-bazilika előtt, kezünkben a török M. Fethullah Gülen iszlámvallást boncolgató tanulmánykötete, valamint egy színes füzet, amely a ramadán mibenlétét értelmezi. Eljött a napnyugta, a mai böjt véget ért, a török iszlámhívők az említett szóróanyagot osztogatják, majd a Bazilika előtt álló sátrukba, közös vacsorára invitálják a téren sétálókat, akik nemcsak a borsmentás sárgaborsólevest ízlelgetik, de az iftar fogalmát is.

1971-ben megalapította a Kovács István Stúdió elnevezésű antiszínházat és néhány évvel később barátaival az első magyar punkzenekart. Forgatott fontos avantgárd filmeket, hangokat és zenét gyűjtött egy karib-tengeri szigeten, nemrég jelent meg Theremin című kötete, amely az első térvezérlésű elektromos hangszer feltalálójának kalandokban bővelkedő életét dolgozza fel.

A budapesti gyerekek többsége az Úttörő Áruház Kovács Margit-kútjában úszkáló aranyhalakat vizslatva találkozott először a természettel, és az áruház oldalán labdázó neongyerekek idézték számára a nyugatot. A hatvanas-hetvenes években még városszerte buján villogtak a neonreklámok, melyeknek megmaradt darabjai mára a Neonon Csoport Egyesület jóvoltából szeméttelep helyett múzeumba kerülhetnek.

Egy tizenévesforma kisgyerek az Árkád bevásárlóközpont folyosóján éppen azt magyarázza a barátjának, hogy ő azokat a főleg multiplexekben látható filmeket szereti, amelyekben, hogy őt idézzem: "van két drót, egy olyan piros meg egy kék, és valakinek el kellene vágnia az egyik drótot, mert akkor nem robban a cucc, és ő először azt hiszi, a pirosat kell, aztán meg hogy a kék a tuti".

Lehetünk vagy két-háromszázan a Tata mellet található katonai gyakorlótéren, ahol olyan forrón süt a nap, mintha folyamatosan parazsat szórnának a nyakunkba. A mező túlsó végén két T-72-es tank áll egymás mellett, köztük, láthatósági mellényben a Magyar Gyorsulási Szövetség versenybírója toporog, majd jelt ad, mire a tankok lánctalpa kipörög, és a két irdatlan vastömeg meglódul, hogy a körülbelül ötszáz méteres szakaszon eldöntse, melyik a gyorsabb.

Udvaroljunk magunknak azzal, hogy mi azért már-már nyugatiak vagyunk. Csiklandozzuk az önérzetünket akképpen, hogy a nyugati ember (még az igyekvő már-már nyugati is) korszerű és mindenekfölött célszerű, s már túllépett a korszerűtlen és célszerűtlen dolgokon. Végül pedig, ha elegendő érvet találtunk arra, hogy miért nem kell értenünk, mi a csuda az a mandala, egy picit azért bizonytalanodjunk el: tényleg nem kellene?