Különös ötlettel lepte meg szerkesztőségünket egy olvasónk szoborlopásokról szóló legutóbbi cikkünk olvastán. Az elképzeléssel szembesítettük a köztéri szobrok ügyében illetékes Budapest Galéria szakemberét és a Budapesti Városvédő Egyesület elnökét is.

A kurátornak volt bátorsága otthagyni a kortárs művészet egyik legfontosabb intézményét, hogy szabadúszóként tárjon fel életműveket. A derűs képek festője pedig arról beszél, miért csak itthon teremtheti meg a saját hátterét a művészi kiteljesedéshez.

„Nincs külön felekezeti piktúra, csak jó vagy rossz művészet van, de az, azon felül, hogy európai, csak annak a földnek a lelkiségét tükrözheti, amelyen az alkotóművész él” – írta a Magyar Zsidók Lapja 1943 áprilisában olyan tárlatok kapcsán, amilyeneket az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület (OMIKE) Kultúrtanácsa szervezett a zsidótörvényekkel sújtott alkotóknak.

Két testvérnemzet: egyiknek sem volt rendes konstruktivizmusa a maga idejében, a tízes-húszas-harmincas években. Ausztriának úgy nem, hogy Loosék nagyon korai és nagyon súlyos geometrizmusát felkönnyítette és felédesítette a nem kevésbé tehetséges art deco. Magyarországnak meg úgy nem, hogy a lebolsevikozott avantgárdot kiszorította az országból a keresztény-nemzeti erőszak, groteszk módon először az ez iránt közömbös Ausztriába.

Mindössze egyszer beszéltek egymással eddig, miközben életmódjuk és színtereik nem túlságosan térnek el. A beszélgetésből többek között kiderül, mi a kemotonelmélet, miért szeretjük a retrót, miért fontos, hogy az egyéni drámák a közös emlékezet részévé váljanak. És az is, hogy a gasztronómia és a műgyűjtés nem csak művészet. Legalábbis Stahl Judit és Kieselbach Tamás szerint.

– Szeretem, ahogy a kozmopolita előkelőség nyers egyszerűséggel vegyül – fogalmaz Marcus Goldson, amikor Budapestről beszél. A városról, ahol a brit képzőművész immár húsz éve él. A kenyai születésű világpolgár angliai szobrászdiplomával a zsebében, Londonban ismerkedett meg későbbi magyar feleségével, az újvidéki származású Ildikóval. A pár története rövidesen Magyarországon folytatódott, s Goldson jó ideje a Duna-parti főváros életképeit álmodja – vászonra.

Valamikor a nyolcvanas évek derekán egy decemberi napon karácsonyi bevásárlásra indult Zongor Gábor. Az egyik veszprémi ajándékboltba betérve döbbenten látta, hogy az eladásra kínált portékák között szerepel A prágai muzsikus című festménye, amit néhány hónappal korábban loptak el az éppen aktuális kiállításáról. A kép eredetét nem firtatta, de arra azért rákérdezett a boltosnál, mennyit kóstál az alkotás.

– Ha ezt választottad, mindent fel kell tenned rá. Nincs visszaút – egy Budapesten letelepedett belarusztól ezt hallva az ember arra gondol, így jár, aki elhagyja „Európa utolsó diktatúráját”. A nyugati sajtó mellett sok diplomata is így nevezi a volt szovjet tagköztársaságot. A Minszkben született, 31 éves Jan Jeresko azonban nem erre gondol, hanem a „művészet nehéz kenyerére”, ami a festők életének velejárója.

Nincs kietlenebb látvány, mint egy vak reklámtábla egy szántóföld közepén. A pozíció eleve szürreális, egyetlen, óriás vaslemez a messzi ég alatt, ráadásul már nem is hirdet semmit, üres és céltalan a végtelen mezőn, a kékes vizű csatorna hátterében.

Ha nem volt teljes a Dózsa-sorozat a minap bezárt pestlőrinci emlékkiállításon, most valamennyi jelen van a debreceni Modemben. Sor- és logikai rendben Kondor Béla diplomamunkájának és korai főművének valamennyi lapja, akárcsak az A Tanácsköztársaság emlékére cikluséi, és – ezt aztán sosem lehetett együtt látni – a Felszabadulásunk 15. évfordulójára készült öt rézkarc.

Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum vezetője szerint a Nemzeti Szalon fogalmi zűrt jelez. Elmondta: a hatvanas évekhez hasonló kultúrpolitika közepette is létrejön az érvényes művészet, legfeljebb a demokratikus társadalom elvesztegeti azt a potenciált, amely az adófizetők pénzében rejlik. Interjú.

Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke a hét végén rendezett közgyűlésen arról beszélt, hogy Gulyás Gáborral, a Műcsarnok igazgatójával másfél éven át próbálkozott érdemben felvenni a kapcsolatot, ám ez nem sikerült, s elképzelhetetlen az, hogy a nemzeti együtműködés kormányának idején egy kulturális intézmény vezetője nemzeti együtt nem működést tanúsítson. Megkérdeztük Gulyás Gábort.

Rekordáron, 240 millió forintért kelt Csontváry Kosztka Tivadar Traui tájkép naplemente idején című festménye a Virág Judit Galéria vasárnapi budapesti árverésén.

Megannyi emlék ugrott be mindenkinek a galériában, holott egy nagyon is hétköznapi tárgyat vettek körül.

Az újságokat feldarabolták, összeragasztották, rajzoltak és festettek rájuk. Arannyal vonták be őket. Szalámiformába csomagolták. Csíkokra vágták, majd összefűzték. Fejjel lefelé fordították. A művészek az elmúlt száz évben nem bántak kesztyűs kézzel a nyomtatott sajtóval. Alapanyagul vagy kifejezési eszközként használták az újságokat, esetleg épp témául választották, reflektáltak rájuk. Egyvalami közös bennük: a mulandó, másnapra elavuló tömegterméket a magas művészet részévé tették.

Egy korábban a szakma előtt is ismeretlen Munkácsy-művet mutatott be Pákh Imre Szegeden, a Móra Múzeumban, a Párizs környéki tájat ábrázoló alkotást 1880 és 1885 között festhette a művész.

Az iparcsarnokokban, hajdani gyárépületekben, padlásműtermekben termő kortárs művészet világába pillanthattunk be a minap, amikor is hat kollektív és négy egyéni műhely nyílt meg az érdeklődők előtt. A Nyitott Műtermek Délutánját egy művelődésszervező, Bérczi Linda ötlete alapján, Nyitrai Anna artmenedzser és Kiss Tamás közgazdász segítségével először rendezték meg Budapesten. Támogatás nélkül. Azzal a céllal, hogy ismerjük meg kortársainkat, mehessünk közel az alkotókhoz, lehessen beszélgetni velük motivációikról, gondjaikról, örömeikről. Hogy lássuk: nem harap a képzőművész.

Nem baj az, ha egy galériás aránytalanul túlértékeli az áruját; mondhatni, az a dolga. Gyakorlott műbarát-művásárló úgyis a helyén kezeli az ilyesmit, aki meg nem, az megérdemli. A baj az – nem nagy baj, kiheverhető –, ha a túlértékelés meghamisítja, netán meghazudtolja a művészettörténetet.

Ez az a cikk, amelyben nem arról szólunk, hogy veszélyben a független szcéna, nincs pénz, bezárás fenyeget jó néhány társulatot. Most arról írunk: Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház néven új próba- és játszóhelyek, továbbá irodák nyílnak október végén hatezer négyzetméteren, két egymás mellett álló egykori iskolaépületben Budán, a II. kerületben.

Életének 72. évében hétfőn elhunyt Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrász, látványtervező, képzőművész, a magyar neoavantgárd képzőművészet egyik kiemelkedő egyénisége.