A Chicago onnét indul, hogy Roxy karrierre vágyik, ezért fűvel, fával és a bútorszállítóval is lefekszik, csak hogy nagy betűkkel kerüljön a címlapra. Igen. Na most, és minden tisztelet mellett: Szinetár Dóra úgy ránézésre a tánckarba nem férne be, ehhez képest mégis vele kezdődik a színlap. És nem kell hozzá se fű, se fa, se bútorszállító. A CHICAGO MISKOLCON

Az európai és világpolgár Liszt idén végérvényesen magyar lett.

Némileg kiterjesztve értelmezve a fogalmat: az is művészet, hogy így el tudják rontani a Simon Boccanegrát, amikor három főszerepre is megfe­lelő énekest találtak. Alexandru ­Agache is nagyon jó kalóz dózseként, még ha a hangszínét nem is könnyű megszeretni, van benne valami vaskos, talán grízes, nem annyira nemesen hajló, inkább drabálisan hömpölygő, de sebaj, ez a hang már önmagában is főszereplő, nagy, határozott, férfias. Tudni, hogy ki szólal meg rajta, benne van a minden operák kulcsa: olyan helyzetről beszél, amilyenbe egyikünk sem keveredik, mégis általánosan érvényessé válik, mintha nem csak nekünk, de rólunk is szólna, vagy legalább helyettünk.

Nincs rászorulva, nem arról van szó, de egy kétszáz éves komponistának azért nem árt a sztárolás. Azt már átéltem, amikor az Amadeus filmváltozata idején Mozart a szélesebb közönség gondolkodásában átvette Beethoven helyét, amikor a zenéjét soha nem hallgató fiatalok is elkezdtek az ő művészetén gondolkodni, és ha zsenit kellett megnevezni, akkor senkinek sem jutott egyértelműbb példa az eszébe, mint az a háromnevű, Salzburgból.

Hosszabb életet reméltem neki, mert annyira jól állt neki élete utolsó szakaszában a nagy zsémbes öregúr szerepe. Dohogott, és persze neki volt alapja dohogni, tudta, miről beszél, ha beszélt. Reméltem, hogy a dohogásból művek születnek, mérgében majd zenét ír, hogy megmutassa, ilyesmire gondolt, így kell ezt csinálni.

Pozitív oldalról nézve: a Super 8 azért nézhető, mert nem illik pontosan bele semelyik filmes kategóriába. Eleinte különös, hogy Spielberg egy sima gyerekfilmhez adta a nevét (még ha csak producerként is), de érteni véli az ember: néha neki is jólesik visszaemlékezni a derűs kezdetekre, amikor még elég volt egy kamera, tixóval lehetett összeragasztgatni a filmvégeket, és máris kész volt a műalkotás.

Most vagy soha. Ez a kellemesen borzongató érzés fog el a MüPában, amikor még a zenekar sem szivárog befelé. Néhányszor megpróbáltam egyben végighallgatni Liszt Szent Erzsébet legendáját, mindig ugyanazzal az eredménnyel. De mindig bennem volt a hiba, mert a zene azért szép, szép, sőt. Csak mindig kidől az ember a lemezjátszó előtt, talán nem erre a médiumra találták ki a művet, nem lehet otthon eleget emelkedni, közben csengetnek, telefonálnak, szalámis kenyeret hoznak be, megtörik a varázs.

Azon a zenetörténeti koncerten, amelyet Dohnányi Ernő vezényelt, és ahol három ősbemutató hangzott el, az Ünnepi nyitány, a Psalmus hungaricus és a Táncszvit, Bartók állítólag csüggedten azt mondta: úgy látszik, nem tudok hangszerelni. A történetnek van folytatása is, amikor a Cseh Filharmonikusok játszották el a Tánc­szvitet, és a lelkes publikum miatt meg kellett ismételni a teljes művet, Bartók azt mondta, úgy látszik, mégis tudok hangszerelni.

Nem érdemes játszani a naivat, mindenki tudta, hogy Gustavo Dudamelre szükség van. Valaki kell, aki egy kicsit fel tudja kelteni a karmesterség iránti érdeklődést, aki egyszerre szexi és újszerű, fiatal és érdekli a fiatalokat, egy új földrészt kapcsol be a fáradó klasszikus zenébe, nem Európa és nem Észak-Amerika. A világ meg olyan, hogy ha valakire szükség van, akkor az el is jön. Eljött, észrevették, fölfedezték, a venezuelai ifjúsági zenekar vezetőjéből másodpercek alatt lett a Los Angeles Philharmonic fő-zeneigazgatója, és még mindig csak harmincéves.

Az is egy érdekes történet, hogy Sas Tamás miként lett tíz év alatt a magyar film megváltójából szitokszóvá, de ő nem erről készített filmet. Pontosabban: csak közvetlenül. A Presszó 10 év talán az utolsó kísérlet arra, hogy meglássuk azt az embert, akinek egyszer sikerült: úgy készített tisztességes filmet, hogy azt sokan akarták megnézni. Ami a folytatást illeti, úgy veszem észre, senki nem akarja megnézni, az esti vetítésen négyen izgattuk magunkat a barátnők sorsán, pedig ennél azért egy kicsivel jobb a film.

Más szemében a pálcát – legyenek ők a hibásak, ha mindent érzek a Nelson-mise alatt, csak azt nem, amit szeretnék. Áhítat, fény, megilletődöttség, remény, hit helyett ott maradunk szépen a Földön. Nincs vele semmi baj, szeretem a Földet, jó kis hely, csak a Haydn-misék lényege mintha éppen az lenne, hogy két lábbal a Földön nézünk az égre, igen, itthon vagyunk, de tudjuk, hogy hová megyünk.

Aranycsapat – Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Színház

Nem tudom pontosan, miért is akartam megúszni az Üvegtigris 3.-at, talán az Üvegtigris 2. miatt, mindenesetre megpróbáltam, és megnéztem a Tront, ami viszont az ostobaságnak olyan magas fokán áll, hogy tényleg derűs kedély kell a végigküzdéshez.

A Don Carlost közvetítették szombaton, tökéletes ámulatban, bombaszereposztásban, és nem csak nagy nevekkel, hanem valóban nagy énekesekkel. Mégis ott marad a kérdés, hogy mit akartak az előadással. Ami valószínűleg azért maradhat ott, mert nem volt az egész mögött központi gondolat, vezérlő eszme, mozdulatlan mozgató.Az Opera új bemutatója ennek mintha épp a fordítottja lenne: semmi sem áll rendelkezésre az Ascanio in Alba bemutatójához, de van egy központi erő, akarat, ott áll a zenekari árokban, Fischer Ádám.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye Művészetek Palotája

Vasárnap délutáni magányossági rohamomra a filmszínházban kerestem volna enyhülést, de pórul jártam, épp olyan egyedül voltam a multiplex 13-as termében, mint ha magamra húztam volna odahaza a kamraajtót. Csak a befőttek között valamivel jobban szórakoztam volna, mint a Dobogó kövek című vígjáték alatt.

Ami Berliozt illeti, az ember nem is nagyon érzi Faust jelenlétét, mintha éppen csak ürügyként használta volna a doktort a szerző, hogy mégis legyen valami a kezében, amikor komponálni kezd. Aztán olyan messze ment tőle, hogy még a Rákóczi-induló is belefért a darabba, hogy a szöveg csak nagyon lágyan tartja egyben a darabot, a történet pedig még lágyan sem.

Hogy fölfújt vagy nem fölfújt, ez az, amit nem tudtam eldönteni. Ő maga ugyan nem fúj semmit, az biztos, Piotr Anderszewski tényleg nagyon normális fiatalember, de a tehetséges emberek mögött néha beindul a gépezet, mondják, mondják, hogy ilyen fenomenális, annyira jelentős, aztán jönnek a nagy csalódások. Bár Anderszewski járt néhányszor Magyarországon, soha nem sikerült tisztázni a tisztázandókat.

Nem tudom, hogy a filmre is érvényes-e a rodolfói mondat: figyeljék a kezemet, mert csalok. Hogy ha Groó Diana a János vitézből szavaló cigány gyerekekkel figyelmezteti a nézőket, hogy tündérmesét néznek, akkor szabad-e…

Elég hosszan és határozottan tudnék érvelni Mundruczó Kornél új filmje, a Szelíd teremtés mellett, csak meg kellene feledkezni arról, hogy milyen kutyául éreztem magam a moziban, és ha valaki ingyenjegyekkel ajándékozna meg, azt is kétszer meggondolnám, hogy kinek ajándékozzam oda.