Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában nincs adat arra vonatkozólag, hogy Debreczeni József ügynök lett volna.

Bár az utóbbi időben egyre több ügynöki leleplezés lát napvilágot, sajnálatos módon homályban maradnak azok, akik a gépezetet működtették. Az MSZMP olyan üzleti karriert befutott vezető politikusairól, mint Berecz János vagy Fejti György még csak-csak lehet tudni valamit, de fő kiszolgálóikról, a belső elhárítás vezetőiről személyes információk nem ismertek.

Az irányított amnézia mesterséges ködbe vonja, mi is történt a magyar társadalommal 1944 ősze és 1990 tavasza között. Sem a kollektív emlékezet - a tudomány - nem ad számot a köztes időről, sem az egyéni tudat nem képes számot adni fél évszázad történéseiről. Az információs önrendelkezés joga sem érvényesül. A tankönyvek kényszerűen félrebeszélnek, a családok kelletlenül hallgatnak. A mi nemzedékünk felelőssége, hogy milyen ismerettel rendelkeznek majd a leszármazottjaink, akár áldozatok, akár tettesek voltak a felmenőik.

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: Veréshez szokott fajta, Cigány-népek langy szívű sihederje, Verje csak, verje, verje.

Szabó István, az Oscar-díjas filmrendező és egykori főiskolai osztálytársai február 3-án egy budapesti sajtóértekezleten közösen értékelték az 50 évvel korábban történteket. A szokatlan sajtórendezvényen megszólaltak a legendássá vált Másiássy-osztály még életben lévő tagjai: Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Kármentő Éva, Elek Judit, és természetesen Szabó István. A történelmi hűség kedvéért a Népszabadság Online a sajtóértekezlet hangfelvételének leírt szövegét szerkesztés nélkül adja közre.

Kétség ne férjen hozzá: nem Szabó Istvánnal zárul a sor. Rengeteg nimbusz halványul még el, rengeteg bálvány hullik a porba a jövőben is.

Az lett volna jó, ha senki sem kérdezi meg, aláírom-e a Szabó Istvánt támogató levelet.

Kellemetlen, majdhogynem megalázó feladat lett volna Braun Róbert Szabó, Heidegger, Karajan című véleményére (február 2.) válaszolni, az ő szavai szerint: "Szabó István filmrendező mellett kiállva" az első száz aláíró egyikeként.

Elítélés és felmentés, megbocsátás és a múlttal való szembenézés. Kulcsszavak az ügynökvita tétjéről a Bence György filozófussal folytatott beszélgetésből.

Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Aki pedig titokban jelentett, az besúgó volt. Bárki bármennyire is szeretné, ezen nem lehet változtatni. Azon viszont lehetne, hogy ma is besúgónak számítson. Nem az a gyalázat, hogy valaki besúgó lett. Az a gyalázat, ha ezt nem vallja be, ha mellébeszél, ha - közéleti szereplőként a nyilvánosság előtt - nem kér bocsánatot azoktól, akiket a pártállam titkosszolgálatának feladott.

Sodródom kifelé a Kongresszusi Központból a filmszemle nyitóelőadása - a Szabó István megfilmesítette Rokonok - után, egy izgatott, zavart és kissé csalódott közönségbe olvadva. A hatalmasságok, kiválóságok és hírességek gyűjteménye, kiegészülve a filmes szakma karakánul alulöltözött képviselőivel, hazaindul, miután részvét- és szimpátiatapsban részesítette Szabó Istvánt. Ne bántsuk szegényt: így foglalnám össze a taps hangulatát. De ha langyos volt is a fogadtatás, éppen ez a langyos zsibongás és Szabó története - a kettő együtt - ébresztett rá engem valamire.

"Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk. Nemcsak magyaroknak. Elvitte a hírünket mindenfelé a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt." Így szól a Népszabadságban többször is megjelent nyilatkozat, melyet csaknem kétszáz értelmiségi írt alá.

"A társadalom legnagyobb bűne, ha letagadja, meghazudtolja a múltját" - nyilatkozta Szabó István három évvel a rendszerváltás után, és tizenhárom évvel azelőtt, hogy megtudtunk a múltjáról valami fontosat, amiről soha nem beszélt (lásd a Beszélgetések Szabó István filmrendezővel című kötet 114. oldalát). Akkor sem, amikor beszélhetett volna. "- Milyen életrajzi események megismerése segítené az ön filmjeinek jobb megértését?" - kérdezte tőle Szekfű András 1975-ben. S ő azt válaszolta, hogy "- Nincsenek ilyenek... Nincsenek, mert az a véleményem, hogy egy filmnek önállóan kell érthetőnek lennie, és teljesen érdektelen, hogy ki csinálta." (uo. 93. o.).

Valamikor a régi csúnya idők vége felé, bőven a nyolcvanas években egy szociológiai terepmunkás barátnőm mesélte a történetet. A VGMK, a Vállalati Gazdasági Munkaközösségek témájában készített mélyinterjúkat. Eközben vette föl egy öreg szaki arany szavait.

Úgy jönnek az ügynökjelentés-jelentések, mintha Pepin bácsi harsogná őket fentről, a kéményből, ahová Hrabal ültette, hogy csak mondja, mondja, senki ne figyelje, de más se tűnjön fontosnak, csak ez az őrült beszéd.