A bűvészet és a mágia kezdetben vallási szertartások része volt. A varázslók, a fáraók papjai különféle rítusok segítségével igyekeztek kapcsolatba lépni a szellemekkel vagy az istenekkel annak érdekében, hogy gyógyuljon a beteg, serkenjen a termés. Amint Kelle Botond bűvész (2000-ben, 17 éves korában!) írt bűvészettörténeti könyvében is olvasható: nálunk is a sámán és a táltos tekinthető a modern bűvész ősképének. A középkorban megjelentek aztán a bűvészkedő vásári mutatványosok, vándorkomédiások, akiketkésőbb egy ideig – mivel a mágia és a boszorkányságmegítélése összekeveredett – üldöztek. Később a bűvészet az udvari bolondok és más mulattatók segítségével beköltözött a palotákba, majd a XVIII. század végétől már a mutatványosok is szabadon bűvészkedhettek. Hogy az idő tájt mennyire volt más a bűvészet, mint manapság, arról Kelle Botondot kér dezzük.

Nem tudom, van-e nagyobb dicséret egy művész számára, mint az, hogy alkotásairól jóformán nem lehet írni, mert a szavak unos-untalan kibicsaklanak, elnehezülnek, és rendre kikerülik a lényeget. Kicsiny Balázs művei éppen ilyenek.

Egy külföldi turista ezekben a hetekben bizonyára azt gondolja, mifelénk a fotográfiát különösen tenyerén hordozza a művészeti világ, merthogy négy igen jelentős kiállítást is megnézhet(ett) Budapesten. Elcsíphette a Sajtófotó 2013 végét, láthatja Helmut Newton munkáit a Szépművészeti Múzeumban, a fotográfia jelenét, aktuális irányait bemutató tárlatot a Magyar Nemzeti Galériában, valamint az idősebb fotósgeneráció krémjének alkotásait a Kogartban.

A pihenni vágyóké, a hódoké és főként az evezősöké marad a part, vagy a tehetőseké lesz?

Robert Otto Walser 1878-ban született Svájcban. Furcsa, helyét nem lelő figura volt. Lakhelyét és állásait gyakorta váltogatta, dolgozott bankban, volt bolti alkalmazott, könyvtáros, de leggyakrabban lakáj, szolgáló, afféle mindenes, közben írt novellákat, regényeket.

Szemüvegcsere a címedrMáriás Béla kiállításának a Rai eisen Galériában. drMáriás azt mondja: mostanában gyakran cserél szemüveget, de a világ egyiktől sem lesz normálisabb.Ezt próbálta ábrázolni néhány híresség segítségével.

Azon a napon, a Japánban tanuló Irimiás Balázs és ugyancsak ott tanuló kedvese, Olga nagyobb biciklitúrára indult, történetesen a Himalájába. Gondolták, ha már ott vannak, ellátogatnak a ladakhi kis hegyi faluba, Zanglába is, hogy megnézzék, hol élt Kőrösi Csoma Sándor, amikor szavakat gyűjtött a tibeti–angol szótárhoz. Zanglába érve a helybelieket kérdezgették, hogyan lehetne bejutni a romos palotába, megtudták: a királytól kell elkérniük a kulcsot.

1996-ban a közönség kissé óvatosan fogadta az első Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivált. Nem tudjuk, mit gondolt akkor a tisztelt publikum, talán azt, hogy valami avítt szórakoztatási formát igyekeznek a kimúlás előtti utolsó pillanatban lélegeztetőgépre kapcsolni a szervezők. Meg talán azt is gondolta, hogy minek ekkora csinnadratta egy főként gyerekek által kedvelt és nem túl komolyan vehető mulatsághoz.

Bő évtizede nyílt egy bolta Krúdy Gyula utcában, amelyben furcsa régiségeket árultak. A bolt kirakatára a tulajdonosa következő feliratot matricáztatta: „Titokban mindenki gyűjt törpét…” A vevők közül kevesen jöttek rá a megfejtésre: mindenkinek megvannak azok a tárgyai, amelyekhez, megmagyarázhatatlan vonzalom köti őket. Kivált ilyenek a gyűjtemények.

Ari Kupsus Finnországban született. Édesapja súlyemelő volt, édesanyja lovas díjugrató bajnok, őt inkább a zene vonzotta. Különféle hangszereken játszott, végül tizenéves korában a trombitánál kötött ki, de rájött: ő már idős ahhoz, hogy művész váljék belőle. A harmóniát végül a divat területén találta meg. Divattervező akart lenni, de gyatra rajzkészsége miatt nem vették föl a szakiskolába. Szokatlan utat keresett a divat világába. Egy kereskedelmi főiskolára iratkozott be, üzleti menedzser szakra járt, majd huszonnégy évesen Tampere, néhány év múlva pedig Helsinki legnagyobb divatházának lett a vezetője.

Poós Zoltán író, költő néhány évvel ezelőtt, több kiadást is megért Állami áruház című könyvében mesélt az 1970-es évek kultikus tárgyairól. Azokról a régi dohánytermékekről, édességekről, filléres kacatokról, amelyek többségét a szegények plázájában, a trafikokban árulták egykor, és amelyek a mai ötven-, hatvanévesek gyermekkorának meghatározó tartozékai. A békebeli trafikok javarészt eltűntek, előbb afféle vegyesboltok lettek, a jövőben úgynevezett nemzeti trafikok lesznek, jelentsen is ez bármit. A filléres árucikkek pedig ma már ócskapiacokon vagy gyűjtők polcain porosodnak, esetleg az internet világában kallódnak. Poós Zoltán nemcsak a múlt idők édeskés, ám olykor önmaguknál messzebb mutató tárgykultúrájáról tud sokat, de a trafikok lelkéről is.

Mindketten voltak oroszok, filmszínészek és kiállítások főszereplői. FranklAliona fotóművész és Nick Árpád erőművész beszélget egyebek mellett foggal húzott elefántról, téglákra karcolt üzenetekről és egy háromórás csókról.

Döbbenet. Ezt kopogjuk a gépbe, és most nem azért, mert bizonyos felmérések szerint ha egy cikkben felbukkan ez a szó, azt az írást különösen sokan fogják elolvasni. Azért írjuk, mert tényleg meg vagyunk lepve. Nézzük a világ legdrágább fotóját, és nem értjük, mi végre adtak Andreas Gursky Rhein II című fényképéért a Christie’s aukciósház egyik 2011-es árverésén 4,3 millió dollárt, ami mai árfolyamon csaknem egymilliárd forint.

Tessék így maradni, mondta a fogorvos, és a nagymama úgy maradt. Tátott szájjal várt arra, hogy a fogai környékén megszáradjon a gipszminta. Unokája a háttérben színes gipszgolyókkal gurigázott, miközben a fogorvos a szekrény tetejéről levett egy régi hegedűt, és hogy a várakozás perceit elüsse, Bach-partitákat kezdett el játszani.

Régen fodrászatnak, autókereskedésnek hívták, ma fodrászszalonnak és autószalonnak. Az ember hajlamos azt hinni, hogy a manapság egyre szaporodó művészeti szalonok esetében is valamiféle elegáns túlzásról van szó, de többnyire nem. A kisközösségi műélvezet régi formája újul meg napjainkban, ismét divat a polgári lét finom eleganciáját idéző művészeti szalonokat nyitni.

Irigykedve gondolunk egy húsz évvel korábbi eseményre, amikor valamelyik kicsi, vidéki dzsesszklubban, egy színpad előtt tántorgó, erősen ittas fiatalember két szám között ekképp szólt fel a színpadra az egyik zenésznek: „Figyuzzá, barátom, a buli után mutatok majd egy-két cselt a gitáron!”

A gép forog, az alkotó pihen. Ezt a mondatot karcoljuk elsőként a jegyzetfüzetünkbe. Beleszerettünk ebbe a madáchi gondolatba, de hamar rájövünk, hogy ez esetben semmi értelme, mert a gép bár forog, de itt-ott akadozva, így az alkotó egyáltalán nem pihenhet, mert olykor segítenie kell neki.

A mérnökök játszóterét harmadszor rendezték meg a fővárosban, hogy gyönyörködhessünk a bonyolultságban.

Éppen negyedszázada annak, hogy a Hungaroton kiadásában megjelent egy hanglemez, amely a madárhangok különös természetével foglalkozott. A madárhangok előbb eredeti, majd több lépcsőben lelassított változatban hallhatók rajta. A lassításokból kiderül: amit mi trillának, csicsergésnek hallunk, az hibátlan kvintek, kvartok, olykor népdalszerű, pentaton dallamok sokasága.

Nemes Csaba legújabb kiállításának a címe This is not a war. Egyszerű kép vezetibe a kiállítást: osztott képfelület egyik oldalán egy neobarokk épület, a másik oldalán szocializmus idejéndivatos kockaház. Látszólag ellentét feszül közöttük, de mint a cím is óvatosságra int: ez nem egy háború!