Irimiás Balázs és Olga a kicsi faluban hamar megtalálta a király házát, amely nagy volt, ám eléggé lepukkant. Kopogtak hosszan, de a király nem volt otthon. Visszafelé az úton összetalálkoztak egy gumicsizmás, baseballsapkás emberrel, olyasforma férfi volt, mint a hevesi országutak szélén ácsorgó dinnyeárusok. Jó napot kívánok, köszöntötték őt a fiatalok, nem tudja véletlenül, merre jár a király? Én vagyok a király, válaszolt a baseballsapkás, napszemüveges férfi, és igen megörült, hogy már megint magyarok járnak a birodalmában. Odaadta a kulcsot, azt kérve, a látogatást követően vigyék vissza neki. Majd meghívta őket egy sós, jakvajas teára.

A pár ekkor elment Csoma egykori lakhelyére, és alaposan megvizsgálta. Mielőtt visszavitték volna a kulcsot a királynak, a palota omladozó erkélyén Irimiás Balázs két dolgot kérdezett Olgától: hozzámegy-e feleségül, és hogy felújítják-e Csoma egykori lakhelyét. Olga mindkettőre igent mondott. A király később, a felújítás tervét hallva, mosolygott erősen, és ősi szekrényéből elővett nyolc-tíz magyar névjegyet, többek közt Kubassek Jánosét, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójáét és Bethlenfalvy Géza orientalistáét. A névjegyeket kiterítette az asztalra, és szomorúan így szólt: – Ők is mind ezt tervezték...

Csakhogy a következő évben Irimiás Balázs feleségével és egy csapat önkéntessel valóban visszatért Zanglába, és nekiláttak a munkának.

Balázs 1975-ben született Nagyváradon, édesanyja az egyik helyi nagyvállalat ruhatervezője, édesapja építész volt. A család lakótelepen élt, egy Körös-parti panelházban. Balázs úgy emlékszik, a szocializmus akkor sikeresen ültette el az emberek fejében azt a gondolatot, hogy panelben lakni büszkeség, a paneltelep vívmány, és ez még akkor is igaz, ha hetente csak egyszer volt meleg víz, és áram is csak a nap bizonyos, rövidke szakaszaiban. Balázs a lakótelep és a folyó közti árterületen játszott leggyakrabban, amely tele volt lápi növényekkel, békákkal és szalamandrákkal. Összességében a gyermekkor megtanította bizonyos túlélőtechnikákra, és életébe korán bekacsintott a romantika.

A gimnáziumot már Budapesten kezdte el, utána időhúzás gyanánt a közgazdaság-tudományi egyetemre jelentkezett, a párhuzamosan végzett építészkarról már inkább tűnt úgy, valódi célt kínál az életéhez. Akkoriban gyakran eszébe jutott első építészeti munkája, amely még a nagyváradi lakótelephez fűződik. Lakásuk beépített szekrényét fura módon szabta át: a legfelső polcán kuckót fabrikált magának, a hatalmas szekrény belsejében pedig egy közlekedési rendszert alakított ki.

Jött tehát az építészet: a praktikum és a művészet pompás elegye. Irimiás Balázs akkoriban már a keleti harcművészetekkel is foglalkozott, de nemcsak a harcrészével, hanem a harcművészetek filozófiai beágyazottságával is. Innen már csak egyetlen lépés volt a keleti kultúra, szűkebben a keleti építészet iránti lelkesedés. Amikor a közgazdasági egyetemen megszerezte diplomáját, hátizsákkal és kevés pénzzel elindult. Keletre.

Először Kínába utazott, de Kína csalódás volt számára. A kultúra nyomaira legfeljebb a turistahelyeken bukkant, az emberek főként a pénzről beszéltek, meg arról, hogy pontosan tudják, néhány év múlva ők forgatják majd a világ kerekét. A következő állomás, Japán mélyebb nyomokat hagyott benne. Hát még a környéke, amelyre néhány év múlva csodálkozhatott rá: Thaiföld, Vietnam, de főleg Kambodzsa, pontosabban Angkor, a khmer templomok ősi városa. Utóbbi akkora hatást tett rá, hogy rövidesen japán állami ösztöndíjjal már a tokiói Waseda Egyetemen tanult, és műemlék-felújítási/építészeti tanulmányai keretében egy japánokból álló kutatócsoporttal évekig foglalkozott Angkor romterületének felújításával.

Gondolnánk, egy ilyen munka maga a misztikus csoda, ez azonban csak részben igaz. Mert hát mi a misztikus csoda mondjuk azon, hogy az egyik ősi templomot úgy mentették meg a pusztulástól, hogy fölfedeztek a belsejében egy addig ismeretlen vízelvezető csatornarendszert, amelyből ki kellett pucolniuk a gyomot, a mohát meg a gallyakat? Vagy mi a misztikus azon, amikor a kutatócsoport tagjai kövenként szednek szét egy fél templomot, amelynek aztán megerősítik az alapját, és ezt követően minden számozott követ visszaraknak eredeti helyére? Miközben persze tényleg nagyon szép lehetőség a világörökség egyik legkitüntetettebb helyszínét menteni az emberiség számára, olyan munkát végezni, amelyért tülekednek a világ tudósai.

Japánban Balázs nemcsak az ősi kultúrával találkozott, hanem a ma divatos művészeti megnyilvánulásokkal is, amelyeket – bár nagyon szereti a kortárs művészetet –, mi tagadás, nem nagyon értett. Amikor az egyébként szigorú fegyelemben dolgozó japánok, színházi előadásnak hirdetve, színes fények forgatagában szusit esznek egy meztelen lány testéről, majd megjelenik egy bokszoló, és kihív egy nézőt, akit aztán szó szerint péppé ver, majd egyéb tabudöntögető és meghökkentő események következnek.

És találkozott még az egyik legismertebb japán (egyébként kétszemélyes!) kerékpárgyártó manufaktúra vezetőjével is, a híres Kalavinka-bicikli készítőjével, aki felkérte őt (valamint Stégmár Ákos formatervezőt), segítsen egy karbonvázas kerékpár kifejlesztésében. Munkájáért Balázs nem pénzt vagy jutalékot kért, hanem egy kerékpárt, mégpedig Szalontai Sándor magyar kerékpárversenyző részére, aki aztán csúcsokat döntött, bajnokságokat nyert a géppel. Irimiás Balázs egyébként nem véletlenül találkozott a kerékpárgyártó mesterrel, lévén az ő nagy szenvedélye a kerékpározás és a kerékpárgyűjtés. Van vagy száz biciklije, köztük azok a történelmi bringák, amelyekkel az 1940-es évektől kezdve a különböző korokban a magyar versenyzők nagy versenyeken indultak és olykor nyertek is.

A japán egyetemi évek és az angkori kaland után jött Csoma egykori lakhelyének rendbetétele, amelyet Irimiás Balázs, felesége és tucatnyi önkéntes a Csoma Szobája Alapítvány égisze alatt nyaranta immár rendszeresen végez. Olyankor több hónapot töltenek Zanglában, ahol lassan jobban kiismerik magukat, mint Budapesten. Irimiásék – mivel nehéz és szegényes körülmények között dolgoznak – az építészet ravasz fogásait alkalmazzák. Csoma házát az elporlott agyagtéglákból készített új téglákkal, a természet kínálta, hagyományos festékanyagokkal újítják föl, figyelembe véve, hogy a helyi lámák és apácák a munkálatok kezdetén és befejezésekor különféle szertartásokat végeznek.

Feleségével, barátaival nemcsak Csoma egykori lakhelyét teszik rendbe, hanem egy nemzetközi együttműködés keretében a környező települések ősi vallási építményeit, a pusztuló sztúpákat is, valamint építenek új, a nap energiáját hasznosító iskolát, és a régiben ma már tanítanak is. Előbb angolt oktattak, beleszőve Kőrösi Csoma életét is, később jöttek a készségtárgyak. Merthogy ott nem volt rajz- és énektanítás, és tornaóra sem. Ezért vittek a gyerekeknek festéket, ecsetet, dalokat, és a közös ima mozdulatai az egyik, amúgy fitneszedzőként dolgozó önkéntes jóvoltából lassan fitneszmozdulatokkal is színesedtek. A zanglai iskolások pedig annyira megszerették őket, hogy néha felmennek a Csoma-házhoz imádkozni, hogy a magyaroknak a munka során ne essen bajuk.

Ki tudja, merre kanyarodik még Irimiás Balázs élete? Bár boldog családban él Budapesten feleségével és másfél éves kislányával, mi azért még azt sem zárjuk ki, hogy előbb-utóbb ő lesz a zanglai király. Lehet, hogy tíz év múlva tőle kell elkérni a Csoma-ház kulcsát?

Névjegy

IRIMIÁS BALÁZS 1975-ben született Nagyváradon. A középiskolát már Budapesten kezdte el, itt végezte el a közgazdaság-tudományi egyetem nemzetközi kapcsolatok szakát, ezzel párhuzamosan a műszaki egyetem építészmérnöki karára járt. 2004-ben a tokiói Waseda Egyetemre nyert állami ösztöndíjat, egy kutatócsoport tagjaként részt vett a kambodzsai Angkor romterületének helyreállításában. Jelenleg a Csoma Szobája Alapítvány vezetőjeként gyakorta jár a tibeti Zanglába, Kőrösi Csoma egykori lakhelyének felújítását végzi.