Nem tudom, hogy a filmre is érvényes-e a rodolfói mondat: figyeljék a kezemet, mert csalok. Hogy ha Groó Diana a János vitézből szavaló cigány gyerekekkel figyelmezteti a nézőket, hogy tündérmesét néznek, akkor szabad-e... Mit is nem szabad? Megédesíteni az életet? Mese-cigánysort építeni, vidám szegénységet, ahol Nyakó Juli az anya, és a mostoha is egy kedves, megértő orvhalász? Miért ne? A cigánybáró áriázó Ciprája és Szaffija talán a valóságból szökött a színpadra?

Azt mondhatom csak el, amit ezerszer elmondtam már: amikor Polgár László Tokody Ilonával énekelt A végzet hatalmában, tudtam, hogy egészen kivételes pillanatot élek át, ilyen szép emberi hangokat soha nem hallottam. Csak eddig legalább azt nem kellett hozzátenni, hogy nem is fogok.

Mahlerral nyitott az Opera, és, ha nem is hivatalosan, de Mahlerral kezdődött a koncertidény is, a Fesztiválzenekar szervezte Mahler-ünnep keretében, az Északnémet Rádió Szimfonikus Zenekara a 4. szimfóniát játszotta. Szorosabban véve azonban nem Mahler kezdte az évadot, hanem Jörg Widmann, az ő Con brio című művét játszották, némileg meghökkentve a közönséget.

Elég hosszan és határozottan tudnék érvelni Mundruczó Kornél új filmje, a Szelíd teremtés mellett, csak meg kellene feledkezni arról, hogy milyen kutyául éreztem magam a moziban, és ha valaki ingyenjegyekkel ajándékozna meg, azt is kétszer meggondolnám, hogy kinek ajándékozzam oda.

Tudom, hogy tetszenie kellene, mert olyan remek az egész. Mahlerral kezdeni az operai évadot, a régi igazgató szimfóniájával, és közben elgondolkodhatunk azon, hogy mennyit romlott a világ, Vass Lajos szimfóniájával aligha kezdenek évadot 2120-ban a késő utódok. A Himnusz után Fischer Ádám elmeséli, hogy májusban Thomas Hampson az Operaházba lépve azonnal Mahler irodáját kereste, és amikor megmutatták neki, térdre esett a szent helyen, egy amerikai énekes kell nekünk ahhoz, hogy észrevegyük, hol élünk.

Vigasztalódjunk: Mahlert a 7. szimfónia bemutatójának idején már Bécsből is kiutálták.

Azt a hibát tényleg nem érdemes elkövetni, hogy bárki is hangosan vagy magában a filmhez hasonlítsa a musicalt, az ihletadó Fellini-fimet a hatvanas években született musicalhez, a Cabiria éjszakáihoz a Sweet Charityt, mert távoliak a műfajok. A Cabiria nem változhat musicallé, mert akkor a musical nem volna az, ami, a dalok nem bírnak el olyan erejű jeleneteket, amilyenekből a film áll. Könnyíteni kellett tehát az eredetin, rögtön egy vidámságba hajló felütéssel kellett kezdeni, Charityt bedobja a pasija a tóba és meglép a retiküljével. Lehetne dráma is, de nem az, jönnek a megmentő sportolók, viccesen bizonytalankodnak, a közönség nevet, Charity énekel. Így szép az egész.

Az a baj, hogy nem sikerül azt a zavart és megilletődött állapotot megtalálni önmagamban, amelyre feltehetően az alkotók vágytak, amikor eldöntötték, hogy az életről, halálról, időről és egyéb nyalánkságokról szóló kétórás videoklipjüket a nyakamba szakasztják.

Live in Vienna – Lang Lang Sony, 2010

Biztos sok baj van a Hairrel, de van egy alapvető nehézség: mégiscsak egy musical. Musical, zenés színház, nagyon is polgári műfaj, amely a szabadságról, lazaságról, polgárpukkasztásról beszél, lötyögünk a Central Parkban, szeretjük egymást, fű, hasis, LSD. De közben dolgozni kell, táncolni, énekelni, szöveget mondani, és egy szmokingos karmester rángatózik a zenekari árokban. Mindenféle nagy fegyelmet, odaadást, elhivatottságot igénylő dolgot kell cselekedni a kiöltözött közönségnek. Olyan ez, mintha egy Gandhiról készült darabot kellene játszani, és csupa súlyosan elhízott színész állna rendelkezésre. Fénykorában az opera képes volt ezt megoldani, gondoljunk csak a sok pöfeteg Mimire az aranypalotákban, így első tanulságként megállapíthatjuk, hogy a Hair nem opera.

Azt sem lehet a kész mű alapján megsejteni, hogy lustaságból készült. Azt sem lehet a kész mű alapján megsejteni, hogy lustaságból készült.

Üdítően indul a Salt ügynök, végre új ellenséget találtak Hollywoodban, szegény Salt ügynököt az észak-koreaiak vetik fogságba, közben pedig megteszik azt a szívességet ezek az ádázok, hogy azért angolul csevegnek egymással.

Üdítően indul a Salt ügynök, végre új ellenséget találtak Hollywoodban, szegény Salt ügynököt az észak-ko­reaiak vetik fogságba, közben pedig megteszik azt a szívességet ezek az ádázok, hogy azért angolul csevegnek egymással.

Tudom, hogy aki az operaéneklésre tette fel az életét, olyan, mint a szakács, iszonyatos munkát vesz a nyakába és lényegében a semmiért. Valami bizonytalan érzetért, amelyet a hang szépsége vagy az étel íze kelt a másikban, azért a furcsa, kényelmes fészkelődésért, amelyet a másik átél, amelyért hálás, de rögtön el is felejti, amint lemegy a nap, és kezdődik a következő.

Mihez lehet kezdeni a Carmennel? Azzal az operával, amelynek az előnye a legnagyobb hátránya, amely a népszerűségével küzd: annyiszor játszották már el a legnagyobb slágereket, hogy elveszítették az erejüket, nem tudok elképzelni embert, akinek a lába helyett a szívét mozgatná meg a Torreádor-dal, aki ne egy sóhajjal vetné bele magát az Habanera ringatásába. Miféle szexuális csábítás az, amelyhez lemondó sóhaj is jár? A Carment értelmezték és újraértelmezték, szerintem minden újraértelmezés tökéletesen megfelelt a réginek, a dögös, emancipált nő megpróbálja irányítani az eseményeket maga körül, egyetlen eszköze a szexuális vonzereje, aztán ennek megfelelően csúf véget is ér.

Tízmillió emberre három jelentős zongorista is sok. El vagyunk kényeztetve.

Annyira szerettem volna, hogy jó legyen az új Adam Sandler-film, hogy már nem is nézőként, hanem drukkerként mentem a moziba. Mert szeretem Sandler figuráját, a pólókat és a rövidnadrágjait, ahogy összeér az élet és a szerep, nyilván így néz ki a pasas kamerán kívül is, és ha igaz, akkor látunk valakit, akinek végre összejön minden.

Feltett szándékom, hogy nem fogok nyavalyogni az opera hanyatlásáról, és nem mondom azt, hogy régebben jobb volt. Habár azért olyan tenorral azelőtt tényleg nem készülhetett Carmen-felvétel, mint Andrea Bocelli. Csak attól félek, hogy így elsápítozunk a lényeg mellett.

El fogom mesélni azt is, milyen volt Szakcsi Lakatos Béla, amikor saját musicaljét, a Szentivánéji álom címűt játszotta egy szál zongorán, elnézést kérve, hogy énekelni nem tud. Illetve tud, hiszen mindenki tud, csak nem mindegy, hogyan. Én már itt puhára voltam főzve, annyira rokonszenves embert látni, elfogódottan mosolyog maga elé, aztán leül a zongorához, és érződik minden, a mű kialakulása, maga a mű, hogy keresgél egy dallamot, ahogy megtalálja, és az mindjárt olyannak tűnik, mintha mindig is készen lett volna – mindjárt elmesélem.

Szép, ha van egy nagy filmrendező, aki élete vége felé érve nem akar mást, csak még egy jó filmet csinálni. Nem megváltani a világot, nem fityiszt mutatni Hollywoodnak, nem vallani önmagáról, hanem odatenni egy történetet a vászonra, szép kereket, szórakoztatót, izgalmasat, jó színészekkel, hogy örüljön, aki jegyet vesz rá.