Végre mindenkinek igaza van: a kommunistának és az antikommunistának, a rendpártinak és az anarchistának.

Értelmessé válik végre kedvenc szavam, tisztességben meggárgyult utazási irodások és légi közlekedtetők eddig féllegális kifejezése: a desztináció.

Valahol az ideg-összeroppanás és a IX. kerület határán araszolok gyönyörű, esős szombat délben, amikor a kutyának sem volna szabad úton lennie, de mégis dugó van, üvöltözök a rádióval, nem igaz, lezárták, megint lezárták, próbáltam menekülni északra, délre, bevetettem minden helyismeretet, térképet és navigációt, esélyem sem volt, végre kiérek a Petőfi hídra, az üres, eső áztatta rakpartokon kilométereken át senki, de egy lélek sem, valahol a távolban, legalább kéthídnyira tőlem egy hangyanagyságú ember csoszog: triatlonozik éppen.

Miközben a vendégek hallgatják a nemzet jövőjét meghatározó gondolatokat, az elnök hagymát pucol, szalonnát pirít, szeletel, dinsztel.

A duci csíkos tízes, Isten 165 centis kis keze minden idők egyik legnagyobb futballistája volt. Földöntúli tehetség a gyöpön, de a pályán kívül, hogy is mondjuk, esendő és meglehetősen egyszerű észjárású fiú.

A mézédes, mag nélküli magyar politikus álmából fölkeltve (délelőtt fél tizenegykor) is tudja, hogy nem az emberekkel kell megfizettetni. A válságot, az egészségügyet, a múlt hibáit, a jövő reményeit, a kamatot, az árfolyamveszteséget, a kockázati felárat, az adót, de még a Globus májkrémkonzervet, a Borsodi Világost és a talpas Symphoniát sem. Tehát, elég egyszerű tétel ez, de írjuk ide még egyszer: a jó politikus az emberekkel az égadta világon semmit sem fizettet meg.

Állok a Tisza-parton, nézem, ahogy árad. (Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe / Egy madár csak néha füttyentett be.) Idén van víz. Nagy csapás ez a magyarnak. Ha van víz, az a baj, ha nincs víz, az a baj. Tessék megnyugodni, most még egy hétig van, aztán egy évig nem lesz. Vagy kettőig. Vagy ötvenig.

– Nagyon finom a paradicsom, magyar – mondja a zöldséges csaj, udvarias-egyetértő mosolyt erőltetek az arcomra, persze, finom. Messziről látom, hogy a holland klón: szép fényes és vastag, élénkpiros héj, ha kirakják a standra, két hét múlva is ilyen szép, egészséges, mosolygós, fényes lesz, íze viszont semmi.

„Megdöbbentő hírek kaptak szárnyra Lady GaGá életéről.” hotdog.hu

„Tavasz van, tavasz van, dögöljön meg Thomas Mann!” (Népköltés, via Don B.)

„Veszélyes lehet a génmódosított krumpli.” (A Lehet Más a Politika tétova kísérlete a kampány tematizálására.)

Amikor az ország elviselhetetlenségéről folyik a szó (a következmények nélküli Abszurdisztán, tudják), márpedig szinte mindig arról folyik mostanában, a legelső elviselhetetlenségek között említtetik általában, hogy Magyarországon mindenki átver mindenkit; a csalás, a simliskedés vagy ahogy nem kicsit gusztustalanul eufemizálja a szleng: az okoskodás a hétköznapok része, sőt úgy gondoljuk, hogy a kelet-európai élet megkerülhetetlen velejárója, a túlélés alapfeltétele.

Még a féktelenül durvuló kampányt, a nyugdíjasok elkerülhetetlenül közelgő tömeges elpusztítását, a szinte biztosra vehető boszorkány-, zsidó- és demokratikusértékek-üldözés rémét is elhomályosítja vagy inkább zárójelbe teszi mintegy az a mindent elsöprő (első fázisban inkább: ellapátoló) tényálladék, illetve inkább úgy mondom, szenzáció, sőt SZENZÁCIÓ, hogy télen havazik.

Képzelje el, hogy bevásárol a Tescóban (Auchanban, Corában, CBA-ban, Intersparban, mindegy), fizet a kasszánál, kártyával, tolná a kocsit a parkoló felé, amikor a kijáratnál odaszól a biztonsági őr, hogy mostantól belépődíjat szednek az áruházban, legyen szíves kifizetni 2490 forintot, az eljárás teljesen jogszerű, nézze meg, a blokk alján apróbetűkkel föl is hívtuk erre a figyelmet. Sőt, az egyszerűség kedvéért nem is ott a kapuban fizettetnék a díjat, hanem leemelnék a kártyájáról, szó nélkül, a kasszánál, fizetéskor rögzítették a kártyaadatokat, hozzácsapnak még 2490-et, és annyi.

A Magyar Gárda-jelenségen már mindenki derekasan kiaggódta magát, igen, csúnya és aggasztó dolgok vannak itten, rasszizmus meg önbíráskodás, mifene, paramilitari, Héjjas–Prónay, másrészről meg létezik a lakossági igény, hogy a közösségi normákat minden következmény nélkül fölrúgdosó magyarok kapjanak már időnként egy-egy fülest valakitől.