Kedves Bálint! Azt kérdi tőlem a legutóbbi levelében, hogyan jutottunk idáig - hogyan lehetséges, hogy Magyarország letargiába süllyed, és Ön, akiben nem ingott meg egy percig sem az elkötelezettség az ország iránt, sem akkor, amikor elegáns német ösztöndíjat kapott, sem akkor, amikor a világ leghíresebb intézetében, a svájci CERN-ben jutott fiatal kutatóként lehetőséghez, most kétségek között néz a hazájára, és nem tudja, egyáltalán hazajöjjön-e?

Elek István megszólított, cikkét elküldték nekem, írtam erre egy alapos választ, aztán eltelt öt nap, és a választ fölülírta a történelem. A koalíciós partnerek Orbán Viktor forgatókönyvének megfelelően egymásnak estek. A válaszom lényege - amelyben megemlítettem, hogy Horváth Ágnesnek nyilvánvalóan mennie kell, nem is értem, miért nem mondott le - az volt, hogy a kormány dolga a kormányzás. Ha nem tud kormányozni, ideje új választásokat kiírni. Ha tud kormányozni, akkor pusztán azért, mert a Fidesz holdudvara szeretné már kormányon látni a saját pártját, semmi ok a választások kiírására.

A március 9-i népszavazás eredményét a kormány példás gyorsasággal tudomásul vette és érvényesítette: eltörölte a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és (a még be sem vezetett) tandíjat. A népszavazást ezzel lezárhatnánk, ha hirtelen nem bukkanna fel a kérdés, most vajon mi lesz a háziorvosok, a kórházak és az egyetemek elveszített bevételével. Kötelessége-e kipótolni a kormánynak költségvetési forrásból (mindannyiunk adójából) azt a bevételt, amelyet az emberek leszavaztak?

A március 9-i népszavazás abszurd és értelmetlen. A magyarok többsége minden jel szerint tudja ezt: ahogy az utcán járok, vagy a tanítványaim között, látom a bizonytalanságot, a rosszkedvet, de nem látom a jókedvet, nem látom annak az embernek a felszabadult örömét, akinek a véleményét megkérdezik és komolyan veszik. Még igazi dühöt se látok: inkább csak fásultan kesereg, aki kesereg.

Magyarország szélsőségesen anómiás állapotban van. Nem egyszerűen rosszkedvről, kiábrándultságról beszélek, hanem teljes érték- és irányvesztésről, reménytelenségről, tehetetlenségérzésről. A közügyek iránt valaha élénken érdeklődő barátaim arca ideges rángásba kezd, ha véletlenül egy napilap kerül eléjük; egyre többen büszkék rá, hogy nem is követik figyelemmel "ezt a szánalmas színvonalú bohóckodást", "ezeknek a korrupt, pofátlan alakoknak a disznóságait".

E karcolatot írván csütörtök van, év mélye van, az a fajta év mélyi homály - ha nagybetűvel s i-vel, dupla vével írom, úgy fest, mint valami Jókai-mellékszereplő: Homáli Éwmély -, ami hizlalja a depressziót, falakat emel a szorongásból, ködfalakat, s ha kisüt a nap, sötétkék felhők posztókabátján süt ki, akár valamely "Kiváló Dolgozó" kitüntetés, de ez nem tartozik a tárgyhoz, mely tárgy az alkalomhoz illően homályos, nem is bontanám ki jobban, mint amennyire muszáj, hagynám a párái mögött, a foszló lehelet titokzatában.

A kedves olvasó már megszokta, hogy a publicisztikámban hármasban-négyesben vagyunk, a fiam, a kedves olvasó meg én, és időnként benéznek barátaim, ismerőseim és tanítványaim. Barátaimtól, ismerőseimtől és tanítványaimtól már hallottam, hogy kéne egy új párt. Sőt több barátom és ismerősöm is van, akik rettenthetetlenül kacérkodnak a pártalapítás ötletével.

Amikor szerkesztőmnek az első sajtóhírek után ajánlottam, hogy írnék a Zuschlag-ügyről, a publicisztika megjelenését szeptember közepére tűztük ki. A szöveg arról szólt, hogy az MSZP számára itt a lehetőség, hogy definiálja magát: mutyipárt vagy nem mutyipárt, ez a kérdés, és amennyiben nem mutyipárt, sürgősen zárja ki a Zuschlag et co. bűnszövetkezetet.

Épp elég ideje járok dolgozni Hollandiába ahhoz, hogy megértsek néhány holland szót és megtanuljak néhány holland dolgot. Járok egy országban, amelyben nem olvasom az újságot, és nem nézem a híradót, a korrupciós ügyek nem zavarnak, a gazdagság mögött nem látom a szegénységet, az politikai indulatok távoliak, a gyilkosság marginális furcsaság, a közlekedési dugók nem az én dugóim, a Combino villamosok tervezési furcsasága átmeneti kényelmetlenség. Amit megértek Hollandiából, az mindig Magyarországra visz vissza - a turista hazafisága.

Amit, élve a beugrás kínálta alkalommal, le akartam itt írni, az néhány sor csupán, és az "Ez egy ilyen ország" sorozatból való. Elképeszt, félelemmel tölt el - ilyen értelemben tehát eléri célját, más értelemben aligha -, hogy a Magyar Köztársaságban a törvények, a hatóságok és a közönyös nyilvánosság asszisztálásával létrehozható egy alig leplezetten nyilas félkatonai szervezet.

Mostanában sokszor olvasgatom a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Nem fárasztó olvasmány, mindösszesen nyolcezer szó, a paragrafusjeleket nem számolva, kettes sorközzel harminc oldalt tesz ki, beleértve a Magyar Köztársaság címerének rajzát is.

Érdeklődéssel figyelem, milyen értelmezéseket aggat a sajtó Kálmán László kezdeményezésére. Hol az MSZP vagy "baloldali körök" megbízottjaként szerepel, hol a demokratikus gépezet kerékkötőjeként, és akkor a cifrább magyarázatokról még szót sem ejtettem. Mintha senkinek eszébe sem jutna, hogy ő a szakmáját művelte a három népszavazási kérdés átfogalmazásával, pontosabban az intellektuálisan igényes ember kritikáját fogalmazta meg, a nyelvész szemével, aki gyorsan átlátja egy mondat rejtett premisszáit vagy retorikai sajátosságait.

Nyár van, ebből indulok ki - abból, ami van, mondanám, de hát ez jelentősen bonyolultabb, hogy mi van. Mondom tehát, az egyszerűség kedvéért, hogy nyár, "s akkor ez itt kentaurbeszéd".

Ma jelent meg a Népszabadság A Magyar Irodalom Remekei című második könyvsorozatának ötödik kötete, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye

Kapaszkodjanak meg: megdöbbentő dolgot fogok mondani. A helyzet az, hogy a két nagy politikai tömb programalkotói - ha nevesítenem kell, vegyünk két Tibort, Navracsicsot és Dessewffyt - lényegében mindenben egyetértenek.

Ma jelent meg a Népszabadság A Magyar Irodalom Remekei című második könyvsorozatának első kötete, Heltai Gáspár Száz fabula című munkája.

A kedves olvasó bosszankodni fog, hogy megint a gyereknevelési problémáimmal jövök. Liberális szülőként az elmúlt tíz évben gyakran támadtak gyereknevelési problémáim. Először, a kilencvenes évek vége felé az okozott problémát, hogyan magyarázom el a gyereknek, hogy mitől zsidó ő, és mennyiben, ha egyébként nem az.

Karácsonykor boldogságszezon van, a vásárlásszezonról nem is beszélve, így aztán kicsit félve fogok neki az írásnak: hogyan írhatok egy boldogságos könyvről, ami most kerül a boltokba? Nem lesz-e visszatetszően szezonális szaga a szövegnek? De talán megbocsát az olvasó, mire a végére ér. Egy könyv történetét szeretném elmesélni, csupa pozitív főszereplővel. Vagy másképpen: a történet arról szól, hogy Magyarország csodálatos hely, még ha gyakran nem így gondolunk is rá.

Valami jó mégis van abban, ami az elmúlt hetekben történt Magyarországon. Azt hiszem, a legtöbben elérkeztünk arra a pontra, amikor világosan látjuk, hogy nincs tovább: ez a hisztéria nem folytatható. Nem csak arról van szó, hogy nem viselnénk el tovább, ha nap mint nap összecsapások lennének Budapest utcáin.

Az '56-os megemlékezések - a helyzet jelenlegi állása szerint - mégiscsak közös platformra hozták a magyar honpolgárok jelentős részét. A közös platform egy fájdalmas fintorban fejezhető ki, és több rémületesen kínos lehetőség is rendelkezésünkre áll, ha ezt a fájdalmas fintort gyakorolni szeretnénk.