Derűlátó felütéssel kezdte kiáltványát Nádor József, amikor a világgazdasági válság mélypontján, 1930 táján küzdelmet hirdetett „a csüggedés és a drágaság ellen”. Így indított: „Szeretném a bennem élő optimizmust beleönteni a magyar társadalomba, hogy a csüggedés bajt okozó csíráit elpusztítani segítsek”. Ennyi bizakodás egy forradalmárnak vagy világbékeprédikátornak is dicséretére vált volna, de Nádor József azért lényegesen józanabb célt tűzött maga elé: eladni akart, mégpedig minél nagyobb tételben.

Az Andrássy út felől érkezünk az Erzsébet térre. Az autófolyam döcög tovább a szűk József Attila utca felé, dudálnak, fékeznek, de hiába, a hömpölygés vánszorgássá lassul. A kényelmes sétáló előnye behozhatatlan. Előttünk a föld alá táguló terecske, aztán pár lépés, és a Károly körútra érünk.

A nyugat-szibériai Zapadno-Malobalikszkoje lelőhely - amely a Russneft és a Mol tulajdona - a Russnefté (Russznyeft) marad, miután elutasította a Samaraneftegaz ötmilliárd rubeles keresetét egy moszkvai gazdasági fellebbviteli bíróság - jelentették az orosz lapok szerdán.

Sajátos humorú embernek kell gondolnunk Stern Albertet, habár nem is nagyon tudunk mást róla, csak ezt. No meg annyit, hogy alighanem valami hivatalnokféle vagy kifinomult tárgyakat készítő iparos lehetett. Az előbbi tulajdonságra az a tény utal, hogy emberünk a feltehetően éppen 1919-ben megszületett leányát Stern Stellának nevezte el. Az utóbbit pedig a látható gonddal kidolgozott, cirkalmas aláírásából sejthetjük, amely a második polgárit végző Stellának az 1931–32-es tanévre szolgáló Iskolai ellenőrző és értesítő könyvecskéjében látható.

A pesti Városliget közvetlen szomszédságában, 1909 augusztusában nyitotta meg szanatóriumát dr. Jakab László. A Liget-sanatorium vízgyógyintézetet, mechanoterápiás és testegyenesítő osztályt, villanyos gyógyító részleget, inhalatoriumot és levegő-, valamint napfürdőre alkalmas helyiségeket is magában foglalt, akárcsak egy korszerű röntgenlaboratóriumot.

Két család látható ezen a képen, szépen összesimulva. Egyrészt a Kelemenek, akik közül már csak a jobb szélen álló, szigorú tekintetű úr viseli a família eredeti nevét, a Hudolint. Krainai dalmátok ők, akik messzire kerülvén az ősi földtől, egy nemzedékkel korábban ruszinszkói beütést is nyertek; ezért van, hogy áll itt elszórtan egy-két Bumbák is.

„Körülbelül két év óta pang nálunk a gazdasági élet. Mily okokból, fölösleges fejtegetnem; tudja mindenki. Pang az építkezés is” – borongott Lord Albert, a Budapest a huszadik században című tanulmánykötet szerzője műve előszavában. Az utókor pedig hökkenten kapja fel a fejét: mármint hogy mi pangott?

Visszaélések egész sorára derült fény 1948 novemberében a budapesti Városházán. Az ebédlő előtt tartott razzián - amikor is négy "udvarias hangú" nő szólította fel az étkezdébe igyekvő dolgozókat, hogy mutassák fel jegyüket és igazolják személyazonosságukat - számos jogosulatlan ebédelési kísérlet lepleződött le. Beigazolódott a gyanú, hogy a rendkívül kedvezményes árú, egyforintos ebédeket nem városházi dolgozók is igénybe vették, mi több, az is bizonyítást nyert, hogy egyes hivatalnokok nem átallnak olykor több ebédet is elfogyasztani. A Városháza vezetése a tapasztalatok alapján szigorította a rendszert: ekkortól az ebédjegyeket a hivatalfőnöknek is alá kellett írnia.

Braatz Euphrosina kötéltáncosnő produkciója volt a legnagyobb attrakció az Orczy-kertben az 1880-as évek elején. A kisasszony, aki lenge ruhácskában egyensúlyozott a tíz láb magasan kifeszített kötélen, a Városliget tolongását hagyta oda a Külső Józsefváros polgári nyugalmáért. Odaát egy ízben le is sodorta őt a magasból a pózna körül nyüzsgő tömeg - itt viszont obsitos honvédek tartották biztonságos távolban az érdeklődőket.

"Ha szabad tanácsot adnunk azoknak a hölgyeknek, akik nem akarnak vagy nem tudnak ruhára sokat költeni, négy darabot ajánlunk: az angol kosztümöt, az egyenes fekete kabátot, a sima szövetruhát és a kisfeketét" - tanácsolta olvasóinak a Pesti Napló Öltözködés és divat című kötetében Hatvany Lili, aki ezt követően nem csupán praktikus ötletekkel látta el a harmincas évek hölgyeit, hogyan dobják fel ezen alapdarabokat gallérokkal, csipkékkel, prémekkel és egyebekkel, hanem egy ősi kérdésre is igyekezett pontos választ adni: "Mit vegyek fel?".

Tizenkét éves múlt éppen édesapám, amikor szert tett a Jamboree füzetek 6. számára, Az elmúlt 25 év... című kiadványra. "Szert tett", mondom, mert bár a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége felszólította a könyvecske utolsó lapján, hogy "Vedd meg az összes Jamboree füzetet!", mégpedig a jutányosnak mondható, egyforintos áron, azt kell gondolnom: pár hónappal korábban megözvegyült, jövedelem nélküli nagyanyám aligha engedhetett meg magának ekkora pénzkidobást 1947 tavaszán.

- Gyá...gyá...mammmm...mmmm - nyilatkozta elégedetten Bars Sári riporteri kérdésére - miszerint: hogy érzi magát? - Kéthelyi László a Kavics utcai ORFI-bölcsődében. Szavait pedig nem csupán a mintabölcsőde svájci, svéd, francia és egyiptomi látogatóinak elragadtatott vendégkönyvbeli bejegyzései támasztották alá, hanem a falon lógó táblázat is. Eszerint Kéthelyi László (jele: fecskepár) szűk négy hónap alatt hetven dekát hízott a gondozónők szerető felügyelete alatt.

Elszánt tekintetű férfiak és nők töltötték meg 1911. május hatodikán a Magyar Tudományos Akadémia nagytermét. Az összegyűlteket először a radikális társadalmi nézeteiről ismert Madzsar József orvos köszöntötte, majd Bucherné Szász Piroska, marosvásárhelyi költőnő emelkedett szólásra, hogy küzdelmük első tíz évére emlékezzék. Ezután Holitscher Arnold következett, a mindenki által tisztelt cseh orvos, hogy kimerítő tudományos előadásban fejtse ki az összejövetel tulajdonképpeni témáját: jelesül, hogy milyen feladatok hárulnak az államra az alkoholellenes küzdelemben.

"És ez a nemzet ünnepelni jött el, / Hogy a lángésznek tartson ünnepet, / Az égi lángnak, mely nincs fedve köddel, / Mely bevilágít hegyet, völgyeket: / És megtelik minden szív szent örömmel, / Hogy látja őt egy félszázad felett, / Ki életében - már is halhatatlan: / Mert az ő fénye ég - kiolthatatlan!"

Századik születésnapjára legelébb is azt kapta saját magától Budapest, hogy a többéves, összehangolt hadjárat eredményeképp vezetői bejelenthették: a főváros patkánymentes. Megújult aztán a Lánchíd, szellőztetőrendszert és kerámiaburkolatot kapott az Alagút, meghosszabbították a kisföldalatti pályáját, s a föld alatt is bevezették a jobbra hajts-szabályt. Kitiltották az autókat a Margitszigetről, a déli bejáratnál pedig felavatták Kiss István monumentális centenáriumi emlékművét.

Újlipótváros északi peremén, pár lépésnyire a Váci út hajdani gyársorától, a Vág utca 12-14. alatt szépen rendbe hozott épület áll. Majdani szabók, varró szakmunkások tanulnak odabent, de a figyelmes szemlélő hamar rájön, hogy - habár a tanoda nekiveti a hátát a Pannónia utcai iskola óriási tömbjének - ezt a házat nem tanításra szánták elődeink. Erről mesél a három, robusztus bejárat (iskolában kettő dukált, egy a fiúknak, a másik a lányoknak), no meg a homlokzatot díszítő két fríz is.

Élénk egyleti élet képét mutatja, hogy az 1899-1900-as téli szezonban olykor egy hónapra több összejövetel is jutott a könyvkereskedő-segédek egyesületében. Októberben dr. Molnár Géza úr tartott előadást Zenei divatok és igazságok címmel, novemberben dr. Mandello Gyula a Művészi munka - társadalmi reform témában.

Két egymást követő este, 1930. április 12-én és 13-án is hatalmas sikert aratott egy előadás a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében, noha a produkciónak a muzsikához nem sok köze volt. Niels Bukh és tornászcsoportja tartott bemutatót a legmodernebb dán gimnasztikából.

Lélegzetvisszafojtva figyelhette 1930. december 5-én a szakértőkből verbuvált közönség, hogyan mérkőznek meg egymással a hazai gyorsírás nagyágyúi. A rezzenéstelen csöndben négyszáz szótagot hadart percenként dr. Radnai Béláné, a versenyzők tolla röpült a papír fölött, hogy aztán csaknem két óra teljék el, mire a titkosírásnak tűnő krikszkrakszokból megfejtésük nyomán ismét szabatos magyar szöveg vált. Az eredmény pedig mindenkit lenyűgözött: a négy indulóból három teljesítette a szintet, oly kitűnően, hogy csak minimális pontkülönbség döntött közöttük. Az első helyen Vezér István, a Budapesti Református Gimnázium érettségiző tanulója végzett, a második Majercsik Sándor országgyűlési gyorsíró lett, a harmadik helyre pedig Fodor Antal egyetemi hallgató futott be.

"A művelt közönség részére, egyúttal ismertetésül a magyar iskolákban elrendelt békenapra" szánta 1911-ben. A világbéke című művét Kemény Ferenc. A tenyérnyi kis füzet a Magyar Könyvtár papírfedelű, apró betűkkel nyomott sorozatában látott ugyan napvilágot, de elhamarkodott dolog volna azt hinni, hogy a küllem arányos volt a jelentőséggel.