Ezt az értesítő könyvecskét az 1924. évi polgári iskolai rendtartás szerint állította össze két újpesti leányiskola igazgatója, Deák Gyula és Rákosy Zoltán. A benne foglaltakból kiderül, hogy a diákoknak saját költségükre kellett azt beszerezniük, hogy aztán tanáraik ennek rubrikáiban értesíthessék a szülőket a félévi és év végi eredményeikről, a szülői értekezletekről, a fontos megbeszélésekről és ünnepi alkalmakról, illetve az esetleges igazolatlan mulasztásokról és késésekről. A diákok épp ezért évi három alkalommal kötelesek voltak hazavinni az értesítőt, az iskola pedig, a félreértések elkerülése végett, az első lapon aláírásmintát kért az atyától, illetve a törvényes gyámtól. Igaz, esetünkben Stern Albert, valamint Prém M. (azaz Margit) igazgató és Rázga Olga osztályfőnök a Budapesti Református Egyház Skót Polgári Leányiskola képviseletében mindössze egyetlen rovatot töltött ki: a bizonyítványét.

Bár az ellenőrző könyv nem tartalmazza, de a korabeli telefonkönyvekből viszonylag könnyű kideríteni, hol állt a skótok iskolája. A Vörösmarty utca 49–51. szám alatt. A négyszintes, neogótikus, barna téglás épület iskolaként szolgál ma is. Nem is marad hát más kérdés, csak az: vajon mit kerestek a skótok a Külső-Terézvárosban?

Bármilyen meglepő is, ez a történet egy évszázadnál is korábban kezdődött. Akkor, amikor a skót protestáns egyházban meggyökeresedett a meggyőződés, hogy Krisztus második eljövetelét csak úgy lehet elősegíteni, ha az igaz keresztyének minél több zsidót térítenek meg a megreformált kereszténységnek. Ebből a hitből fakadt a Skót Misszió eszméje, amely aztán tettekben teljesedett ki, hiszen a skót egyház lelkészei nekiindultak Palesztinának és a korabeli Európa keleti tájainak is.

Hogy a skót lelkipásztorok miként jutottak el Magyarországra, arról igen szép, legendás történetet mesél dr. Frank Arnold Izrael bizonyságtevői című könyvében, amelyet 1920-ban magyar nyelven is kiadtak. E szerint egy sajnálatos baleset, majd egy betegség okozta, hogy a Palesztinába indulók közül ketten 1841-ben épp Pesten kötöttek ki, s itt ugyancsak véletlenül ismerkedtek meg József nádor feleségével, Mária Dorottyával, aki missziós tevékenységükben segítőjükül szegődött. E történetnek azonban egy sokkal izgalmasabb, sőt levéltári bizonyítékokkal alátámasztott verzióját is megismerhetjük a téma modern kutatójának, Kovács Ábrahámnak a munkáiból. A történész szerint a nádor harmadik felesége, akit – német lutheránus lévén – csak pápai engedéllyel vehetett nőül a Habsburg főrend, maga hívta Pestre a skótokat, hogy istenfélő gyakorlatában és jótékony elkötelezettségében református hitének megfelelő segítői legyenek. Mindehhez pedig a nádor maga ajánlott „fedőtörténetet”: neki tulajdonítható az ötlet, hogy a skótokat mint a Lánchíd építésén dolgozó angol munkások lelkészeit mutassák be Pest és Buda közösségének.

A lelkipásztorok azonban egy percre sem feledhették, miért is érkeztek Pestre. Ügyük előmozdításában ráadásul a kezükre játszott a reformkor pezsgése, a korábban sosem tapasztalható társadalmi nyitottság. Ennek is nagy része lehetett abban, hogy alig két évvel megérkezésük után, 1843-ban már meg is üzenhették távoli hazájukba, hogy a Kálvin téri templomban sor került az első keresztelőre. Saphir Fülöp volt a legelső zsidóból lett keresztyén Pesten, hogy aztán kövesse őt az egész Saphir család: a családfő, Izrael, a pesti zsidóiskola egyik elöljárója, felesége, leányai és a fiú, Adolf Áron. Ő csaknem fél évszázad múlva neves brit protestáns prédikátorként fog majd elhunyni, Londonban.

Mire azonban a keresztelőkre sor került, Saphir Fülöp már meg is kezdte a gyerekek oktatását a saját otthonában, és ez a kezdeményezés hamarosan a skót misszió iskolájának hivatalos megszületéséhez vezetett. Az oktatás célja elsődlegesen a zsidó gyerekeknek a keresztyén hittel való megismertetés volt, de hamar híre ment, hogy a skótok vallásra való tekintet nélkül, szeretetteljesen nevelik a gyerekeket, így mind többen szegődtek hozzájuk. Habár a szabadságharc után – a magyarok támogatása miatt – a Habsburg-hatalom kitiltotta őket az országból, 1857-ben visszatértek, és a kiegyezés után telket vásároltak az akkortájt kiépülő Lipótvárosban egy új iskola számára. A Hold utca 17. alatti, fiúkat és lányokat is nevelő elemi 1869-ben nyitotta meg kapuit.

Noha a Skót Misszió tevékenysége ezekben az évtizedekben már elsősorban az oktatásra és az elesettek felemelésére összpontosult, tény, hogy a református egyházon belül is megtartották a befolyásukat. Részük volt a német ajkú gyülekezet hatvanas évek eleji különválásában, a Hold utcai templom felépítésében, akárcsak a Bethesda kórház megalapításában. Oktatási munkájuk pedig olyannyira sikeres volt, hogy 1907-ben – az angol nyelvből fordító Prém Margit vezetésével – polgári leányiskolát is nyitottak. Ezt követően a szűkössé vált Hold utcai iskola pótlására felépítették a négyszáz férőhelyes Vörösmarty utcai épületet – az 1910 őszén felavatott tanintézményben már csak leányoknak működtettek elemit, polgárit és internátust.

A huszadik században még kétszer kényszerültek a skótok elhagyni Pestet. Először az első világháború során minősültek ellenségnek, de a békekötés után nem sokkal, már 1921-ben visszatértek. Ismét megszervezték nevezetes ünnepélyeiket, tornabemutatóikat és jótékony célú teadélutánjaikat. Az internátusban újra feltűntek az angol anyanyelvű kisasszonyok, akiktől a bentlakó árvák és szegények elsajátíthatták ezt az akkor még kevesek által ismert nyelvet, amelyet egyébként itt, a kötelező német mellett, mindenkinek tanulnia kellett.

Ami Stern Stellát illeti: elképzelhető volna, hogy az angol nyelvvel gyűlt meg a baja? Hiszen ez volt az egyetlen tantárgy, amelyből év végén csak elégségest sikerült elérnie, annak ellenére, hogy félévkor még jó volt, és az egész évet példás magaviselettel és kellő szorgalommal, jó és jeles osztályzatokkal végezte el. Tény mindenesetre, hogy bár bizonyítványa szerint felsőbb osztályba léphetett volna, további tanulmányoknak az ellenőrzőben semmi nyoma.

Nem tudni, Stella találkozott-e egyáltalán Miss Jane Haininggel, az akkor harmincöt éves, szemüveges, erős skót akcentussal beszélő farmerlánnyal, aki egy fonoda titkárnői állását hagyta ott 1932-ben, hogy önkéntes misszionáriusként a Vörösmarty utcai iskola internátusát vezethesse. Munkájához és a gondjaira bízott, jelentős részben zsidó lányokhoz annyira ragaszkodott, hogy 1940-ben, majd a német megszállást követően, 1944 márciusában is megtagadta, hogy visszatérjen Skóciába. Így aztán a Vörösmarty utcából hurcolta el áprilisban a Gestapo, terhére róva a zsidók megsegítése mellett – a misszió keresztleveleket bocsátott ugyanis a rászorulók rendelkezésére, és több családot is befogadott az iskolaépületbe – még azt is, hogy a BBC rádióadását hallgatta. Internálták, majd Auschwitzba deportálták. Ott halt éhen 1944. július 17-én.