Nagyon kell szeretni a hortobágyi puszta világát és a turisták számára romantikus színűre festett ősi pásztorélet sajátos kultúráját ahhoz, hogy az elfogultság elfeledtesse velünk a lehangoló valóságot. A Hortobágy Európa egyik legkülönlegesebb természeti adottságú tája, amelynek állat- és növényvilága páratlan gazdagságú, és mégis: idegenforgalmi látványosságként az itteni attrakciók nemhogy a nemzetközi mezőnyben, de belföldön sem állják a versenyt. Egyelőre.

A Hortobágy középkori falvai mára javarészt eltűntek, de ma is számos pusztai építmény emlékeztet arra, hogy az Alföldön fontos kereskedelmi útvonalak - például az erdélyi sóút - vezettek keresztül.

A jómódból érkezett nyugati turisták egyik kedvenc időtöltése ekhós szekérrel bejárni a pusztát. Poroszkálásuk már fel sem tűnik a Kunságon, ám amikor "igazi" vándorok érkeztek, Tatárszentgyörgyön összeszaladt a falu, hogy a csodájukra járjon.

A szabadidős programokat illetően nyáron a vizeké a főszerep - holott az árnyas erdőket is megilletné a mostaninál nagyobb figyelem. A bakonyi rengetegnek is csak egyes, ügyesen menedzselt részei közismertek, de például a Cuha-patak gyönyörű környezetében lévő Réde-Lesaljamajorban üresek a vendégszobák.

Az élelmiszerek után már a szállodák és a kempingek is szerezhetnek ökovédjegyet, amely tanúsítja: működésük környezetbarát. Az európai ökocímke népszerűsítése nemrég kezdődött, még csak egy magyar hotel, az alsópáhoki Kolping jogosult a használatára.

Még 2002-ben kezdett turisztikai fejlesztésekbe Kerecseny önkormányzata: azóta az ingyen látogatható különleges állatfarm elkészült, a bevételt teremtő kemping befejezésére viszont nem maradt pénz.

Főkötőmúzeum létrehozását tervezi a Nógrád megyei Kétbodony idegenforgalmát lebonyolító Holes Imréné vállalkozó.

A gyanútlan utazó nem is sejti, milyen kincsek rejlenek a siófok-pécsi elágazás szomszédságában, néhány kilométerre Szekszárdtól. A sióagárdi pincefaluban, Leányváron egy család több évtizedes kutatómunkájának köszönhetően megelevenedik a múlt.

Korábban a szegénység, ma már a tudatosság okán őrzik és erősítik a hagyományokat Gömörszőlősön. Tevékenységüket több rangos díj is fémjelzi.

A riolittufába vésett barlanglakások még a második világháború utáni években is a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Cserépváralja lakossága egy részének otthonául szolgáltak. Az egyikben ma is él egy négygyermekes család. Az önkormányzat a turizmus fejlesztése céljából most szálláshellyé alakítja az egykori barlanglakásokat.

Kinek ne volna kedve csenddel kibélelt, párás reggelen, árnyas kertben húzódó, fehérre meszelt parasztház tornácának támaszkodva étvágygerjesztőként lehajtani egy kupica tüzes szilvapálinkát, miközben az esti rétes maradéka még ott illatozik a langyos kemencepadkán, a tapadós szilvalekvár és a fűszeres kolbász mellett?

Ha a polgármesteri hivatalon nem lenne kint a tábla, akármelyik szerényebb hajlékkal összetéveszthetnénk a parádsasvári községházát, amelynek bejárati ajtaja előtt a balkonládában erdei szamóca növesztgeti az új hajtásait. Van itt egy kis orvosi rendelő is, a posta épülete ellenben olyan kopott, hogy nem tudunk beleképzelni mosolygós postáskisasszonyt, csakis egy ittfelejtett pecsétnyomót.

A látogató lekászálódik a farmotoros Ikarusról, és csodálkozva néz körül. Egy sosemvolt falu szélén áll. Nem messze füves focipálya látszik, kicsit távolabb hagyományos keresztekkel és kőemlékekkel teli temető. A séta az Alvégen indul: az utca két oldalán a XX. század Magyarországának "típuslakóházai" sorakoznak. Például a nagy hollókői faluégés után 1909-től fölépült tornácosok, meg a két világháború közti lakásakciók termékei, köztük a FAKSZ- és ONCSA-házak. Az utca végén viszont fölsejlik a Főtér. Buszmegálló, fodrászüzlet, kis park első és második világháborús emlékművel.