Színes kocsik útra készen
A tatárszentgyörgyi Kajdácsi József tanyája mellett színesre festett, fedett szekerek - cigánykocsik - állnak. Ausztriából kerültek ide, ott ugyanis már nemigen tudnak velük közlekedni, annyi a magánút, a magánterület, a "belépni tilos" tábla.
- Lassan itt is ugyanez lesz a helyzet - mondja Kajdácsi József. - Tavaly például még volt egy jó kis helyünk a kijelölt túraútvonalon, egy kavicsbánya, ahol éjszakára letáboroztak a kocsik. Oda az idén már nem mehetünk be. Megváltoznak az emberek. Tíz évvel ezelőtt még vidáman integettek a tanyaiak a turistáknak, most meg már mintha idegesítené őket a jelenlétük, elhúzzák a szájukat, ha megjelennek.
Pedig az osztrák, német, svájci és holland családok, akik ezekkel a komfortos ekhós lakókocsikkal járják be a környéket, úgy szeretik a pusztát, hogy közülük sokan tanyát is vásároltak maguknak errefelé. Talán épp ez okozta a helyiek pálfordulását. Ugyanis azt kellett tapasztalniuk - meséli Kajdácsi József -, hogy a tanyák luxusvillákká változnak át. Akad, amelyik már ötvenmilliót ér, s épp a múlt héten cserélt gazdát egy húszmillióból felújított épület.
Ahová azonban nem ér el a villanyvezeték, ott hiába szerelték fel a napkollektorokat, a tanyát mégsem tudják eladni. A külföldi érdeklődő ugyanis anynyi háztartási géppel, elektromos szerkentyűvel óhajtja felszerelni a nyaralásra szánt tanyát is, hogy azokat a napelemek nem képesek működtetni. Így azután a sok gazdátlan pusztai épület közt nem egy olyan is akad, amelyiket ötvenezer forintért is eladnának, ha akadna vevő. A négy cigánykocsi téli pihenője nem tart már sokáig, rövidesen várható az első vendégek - akik vagy rendszeresen visszajárók, vagy a rokonságuk, barátaik, ismerőseik - megérkezése.
Az első napon, amelyik általában szombatra esik, megismerkedünk egymással - avat be a tanyásgazda a vándorcigány életnek a turisták igényeihez igazított változatába. - Vasárnap ismerkednek a lóval, s megtanítom őket szekeret hajtani. Akinek ez nehezen megy, azt sem hagyjuk magára, ha kell, az egész hetet vele töltjük.
A többség szerencsére konyít valamit ahhoz, amire vállalkozott. Bár így is előfordult, hogy elindult a karaván, s már Kunbaracs előtt vészjelzés jött Kajdácsi József mobiljára:
- Csak áll az egyik ló itt a fáknál, nem akar továbbmenni! Mit csináljunk?
- Hagyják nyugodtan álldogálni, pihen, mindjárt elindul magától! - nyugtatta meg az alkalmi nomádokat Kajdácsi József, aki tudta, hogy a Pajkos névre hallgató ló okosabb némely vendégnél is, s ha elengednék a kantárszárát, akkor is magától végigjárná a Kunbaracs-Kerekegyháza-Kunadacs-Bábony-Kunpeszér útvonalat, megállva az éjszakára kijelölt pihenőhelyeknél.
A tapasztalatokból megítélve az idén már nem kíséri vidám kézlengetés a szekerek útját. Ám amikor igazi vándorok érkeztek a saját ponyvás szekereikkel, számos tyúk, liba és kecske kíséretében, összeszaladtak a tatárszentgyörgyiek, hogy megcsodálják őket. A társaság Kajdácsiék tanyaudvarán szállt meg.
- Elmesélték, hogy bejárták már egész Európát - emlékszik rájuk szeretettel a beszélgetésünkhöz kapcsolódó Kajdácsiné. - Mindegyikük tudott valamilyen hangszeren játszani, úgyhogy a második estén szerveztünk nekik egy fellépést a teleházban. Szépen összegyűlt a közönség, az előadás végén egy körbeadogatott kalapba gyűjtötték a gázsit. Egyikük tízéves kislánya pedig olyan gyönyörűen rajzolt, hogy a képeit is el tudták adogatni az úton.
- Az utolsó napon, amit itt töltöttek, kiült az egyik zenész ide a rét melletti farönkre. Már alkonyodott. Olyan szépen játszott azon az egy szál furulyáján, hogy reggelig el tudtuk volna hallgatni.
A vándorok valósága és a lakókocsis-cigányszekeres illúzió között nemcsak egy furulyaszónyi a különbség. Előbbiek alighanem ezért vannak csak igen kevesen - a gázrezsóval és emeletes vetett ágyakkal felszerelt cigánykocsikra ellenben az idén is lesz jócskán jelentkező.
