Kockaház, presszó, kuglipálya

Ez itt a faluközpont. Egymás mellett sorakozik a tanácsháza, a kultúr - odabent szűk, olajos padlójú mozi -, a népiskolából kinőtt általános és az orvosi rendelő. Itt találni a boltot is, előtte néhány betonasztal a piacozóknak. Mellette kocsma, amelynek udvarán ott a rendszereket átvészelt kuglipálya. Ezen a településen persze, mint minden rendes faluban, van Felvég is. Ott áll például a jellegzetes kockaház, az ipari központok környékének munkáskolóniája és a beregi újjáépítés során készült épület: belül ezredfordulós kényelmet nyújt, kívülről mégis őrzi az építészeti hagyományt. A presszóban Durit pohárban, alumíniumkanállal kínálják a gépből csordogáló feketét. Ha a látogató jól figyel, még a színes nejlonfüggöny mögött is meghallhatja a kinti zajokat: a Trabant kipufogójának zörgését, a csettegők dohogását és a villanyoszlopra szerelt hangosbemondóból szóló, kicsit recsegő közleményeket.

Nagyjából így fest majd a szentendrei Skanzen egyik csücske úgy tíz év múlva. Hiszen mindebből ma még semmit sem látni a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban. Ott egyelőre annak a koncepciónak a megvalósítása folyik, amelyet még jó harminc évvel ezelőtt dolgoztak ki a szakemberek. Ha - a múzeum vezetőinek reményei szerint 2010-re - felépülnek a hetvenes évek elején megtervezett tájegységek, a látogató hozzávetőleg teljes lépet kaphat arról, milyen körülmények között, milyen tárgyi környezetben éltek a falusi és mezővárosi emberek a XVIII. századtól az első világháborúig. Ez azonban színtiszta múltidézés: a tájegységek épületcsoportjaiban bemutatott paraszti társadalom és kultúra ma már nem létezik.

Nem véletlen, hogy a világ nagy skanzenjeiben - ahol egyébként nincs példa egy koncepciónak a szentendreihez hasonló, következetes megvalósítására - már régen megfogalmazódott az igény a hagyományos szabadtéri néprajzi múzeumok műfaji kereteinek tágítására. Oslóban négyemeletes panelházat őriztek meg a múzeumban, a németországi Detmoldban azt mutatták be, milyen változást hozott a vidéki életmódban a villamos áram megjelenése, Walesben meg többek között arra is kísérletet tettek, hogy az emberek ötleteiből megalkossák a "jövő házát". Bár Magyarországon eddig csak kevés helyen - például Fertőszéplakon, illetve a tatabányai ipari skanzenben - "nyitottak" a szakemberek az első, sőt a második világháború utáni idők életformájának megjelenítése felé, világossá vált, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum sem elégedhet meg egy archaikus világ tablószerű kimerevítésével.

A Skanzennek időben, térben és tematikáját illetően is nyitnia kell - véli Cseri Miklós főigazgató, aki szerint az időbeli keretek tágítását különösen az teszi sürgetővé, hogy a változások szinte a szemünk előtt gyorsultak föl. A mai tizenéveseknek legfeljebb a nagyszülei emlékezhetnek a nagybirtokrendszert megszüntető földosztásra, majd a téeszesítésre, és csak a szüleik láthatták a hagyományos paraszti réteg teljes átalakulását - hogy azt ne mondjuk, megszűnését.

Bár e folyamatok feltárásával még sem a történettudomány, sem a szociológia nem végzett, kétségtelen, hogy egy szabadtéri néprajzi múzeumnak rendkívüli lehetőségei vannak a változások rögzítésére és bemutatására. Hiszen egy skanzenban egymás mellett lehet fölvonultatni a változás minden fázisát: az átalakuló életritmust, a foglalkoztatás fajtáit, és akár az egymás ellenében ható folyamatokat is. Azt például, hogy a falusi ember előbb kétlakivá válik, majd faluban alvó városi munkássá lesz, esetleg teljesen elhagyja az otthonát; a városi ember viszont hétvégi házat épít vidéken - kiszolgált mikrobuszból eszkábált bungalót vagy nádfedeles-székelykapus-muskátlis nagyon népi házat akár.

A Skanzen új települése - amelynek koncepcióját nemrégiben tette le az asztalra Sári Zsolt néprajzkutató muzeológus - természetesen nemcsak abban különbözne a hagyományos tájegységektől, hogy egy későbbi világ lenyomatát őrizné. Legalább ilyen fontos különbség, hogy itt már az egész országnak kell megjelennie egy képzeletbeli falu határai között. Bár az egyes épületek még őriznek valamit a helyi jellegzetességekből, az idő előrehaladtával egyre szembetűnőbb az egységesülés. Az épületek formai hasonulását elsősorban a típustervek elterjedése okozza, a lakásbelsőkét pedig a tömegtermelés áruinak dömpingje. A villany, a gáz és a vízvezeték megjelenése után már csak egy - legfeljebb két - lépés a háztartás, a lakáskultúra és a viselet "városiasodása".

Mindaz, ami a hagyományos faluban ismeretlen volt, néhány évtized alatt szerves része lett az átalakuló vidék életének. A kockaház vagy a buszváró csak a jéghegy csúcsa. De ott van például a bolt: üzletre - szatócsra, Hangyára vagy Áfészre - csak akkortól volt szükség, amikor már nem termett meg gyakorlatilag minden a ház körül. Életmódváltás kellett ahhoz is, hogy a gazdálkodó embernek legyen például városi értelemben vett szabadideje. S ha már volt, létjogosultságot nyert a kuglipálya, a mozi és a presszó is. Ugyanilyen radikális változás a háztól való temetések megszűnése: emiatt épültek meg a faluszéli ravatalozók, és a hagyomány módosulása okozta, hogy márvány és műkő síremlékek költöztek a régi sírjelek közé.

Nagyon kell vigyázni ugyanakkor, hogy mindaz, ami ezen az új településen megjelenik, valóban tipikus és pontos legyen. Mindenképp el kell kerülni, hogy egy hiteles kép helyett valamiképpen a "deviáns" Magyarország jelenjék meg a Skanzenben - mondja Kemecsi Lajos muzeológiai osztályvezető. Nagyon sok múlik azon az alapkutatáson, amely januárban indul el: a munkában részt vevő múzeumi szakembereknek és egyetemistáknak kell megtalálniuk azokat az épületeket és építményeket, amelyek a leghitelesebben képviselik a keresett "átlagot".

Mindazonáltal ez a gyűjtés különös feladat lesz a tárgyszűkéhez szokott muzeológusok számára. Mint T. Bereczki Ibolya, a Skanzen főigazgató-helyettese mondja, egész történetük során talán most először kerülnek abba a helyzetbe, hogy bizonyos tárgyak zavarba ejtő bőségben állnak majd rendelkezésükre. Mint egy idei mádi táborozás idején bebizonyosodott, a hetvenes-nyolcvanas évek lakáskultúrája jó néhány vidéki otthonban ma még szinte érintetlenül lelhető föl. Mindeközben az is igaz persze, hogy máris vannak hiánycikkek: ember legyen a talpán például, aki ma képes begyűjteni egy orkánkabátot. (A vélelmezett tárgybőségnek viszont megvan az az előnye - fűzi hozzá Kemecsi Lajos -, hogy ha mondjuk egy tucat pléhvödör vagy zománcbögre kerül be a múzeumba, akkor egy időre megoldódik a múzeumpedagógusok régi gondja, miszerint mit adjanak a látogatók kezébe, ha az eredeti tárgyból csak egyetlen, pótolhatatlan példányt őriznek.)

Mindez persze csak a jövő zenéje. A Skanzen munkatársai most még a munka legelején tartanak, és legfeljebb a fantáziájukat foglalkoztatja, hogy hol álljon majd a téesz-gépállomás, illetve a néhány évtizede kifejezetten cigányok számára épített Cs-ház. A gyűjtőmunka azonban hamarosan megkezdődik. Ha megtalálják azokat a "tipikus" otthonokat, amelyeket teljes berendezésükkel együtt Szentendrére költöztetnek, hogy ott őrizzék meg a múltat, persze újabb problémákat is meg kell majd oldaniuk. Nem utolsó sorban azt, hogy hogyan lehet lebontani, majd újra felépíteni egy házat, amely nem a hagyományos módon, hagyományos anyagokból épült, hanem - például - betonból.