Végre olyan szörnyű helyzet alakult ki, amit csak javítani lehet! Minden rendszer - a politikai rendszerek különösen - igyekszik a saját reformjait elodázni, ameddig csak lehet, különösen akkor, ha kívülről is nyomás alatt van, mert ilyenkor minden támogatóra szüksége van, és elnézőbbek a vezetők is. Amikor a helyzet katasztrofális lesz, röviddel az összeomlás előtt, már mindenki érzi, látja a gondokat, a fenyegetettség annyira elviselhetetlen, hogy nemcsak a felsőbb, hanem az alsóbb szinten is hajlandók lesznek egy szaltó mortáléra, mert minden más megoldás biztos bukás.

Sokan keseregnek mostanában az ország állapotán. Nem politikai érdekű vagy éppen fizetett kesergőkre gondolok, hanem azokra, akiket általában az értelmiséghez szoktunk sorolni. Az orvos, a tanár, a mérnök, az író, a művész. Mindegyikünk számtalan példát tud felsorolni a saját gyűjtéséből arra, hogy mindennapi dolgaink milyen rosszul mennek. Nem intéződnek az ügyek, nem értenek dolgukhoz a közigazgatásban, tévednek az orvosok, összevissza ítélkeznek a bírák, kapkod a rendőrség, még a rendőrből képzett rabló is elképesztően hülye, mielőtt pisztolyát előveszi, odaadja kocsikulcsát a kirabolni szándékozott benzinkutasnak.

Hétfőn kell leadnom ezt a cikket és szombaton fog megjelenni. Milyen egyszerű lenne a dolgom, ha az ünnep után lennék, de előttem van.

Az ember kulturális evolúciójában kiemelkedően fontos szerepet játszottak a hiedelmek. Hiedelmen értünk minden olyan gondolati konstrukciót, amely az ember elméjében a külső vagy a belső világáról kialakul. Tehát hiedelem az, hogy valakihez tartozom, hogy mások szeretnek vagy gyűlölnek, hogy mások becsületesek vagy éppen ellenségesek. Hiedelem az, hogy szellemek vannak, angyalok, ördögök, Isten vagy Istenek.

A gyermekpszichológusok jól ismerik az úgynevezett explorációs agressziót, amely nagyjából arról szól, hogy a gyerekeknek szocializációjuk során sokféle szabályt kell elsajátítaniuk, és időnként ellenállnak. Viselkedési módokat tanulnak, tilalmakat, kötelességeket és persze ezekkel együtt jogokat, lehetőségeket és szabadságokat is.

Az egyszerű ember az ő józan paraszti eszével, ha van neki, nehezen tudja elképzelni, hogy egy ország költségvetését hogyan lehet évtizedeken keresztül mínuszban tartani.

Az Akadémia közgyűlésének lassan már megszokott eseménye, hogy a tollászkodó öreg Baglyot körülállják a csúfolódók és kígyót, békát kiáltanak rá. El akarják azt a kevés pénzét is szedni. Ők csuda jól el tudnák osztani, sokkal jobban, mint az Akadémia.

Mostanában sokszor hallani vagy olvasni az emberek kifakadásait: szörnyű, álságos dolog a politika, és a legjobb, ha az ember igyekszik az életéből azt teljesen kizárni. Mások viszont, és nemcsak politikusok, csillogó szemmel mesélik, hogy milyen izgalmas, fordulatos a politikai élet. Szerintem az utóbbiaknak van igazuk, és a csend ideje talán alkalmas arra, hogy elfogulatlanul vegyük szemügyre a politikát mint az emberi természet egyik lényeges megnyilvánulását.

Szörnyű álmom volt a minap. Én voltam a Köztársaság, és nemzeti viseletben kellett volna megnyitnom az Európai Parlament ülését, de a többi köztársaság mind demokráciába volt öltözve és engem hangosan kiröhögtek... Szerencsére felébredtem.

Ősidők óta imádjuk a színházat. Nagyon meggyőző adatok támasztják alá azt a nézetet, hogy az ember színjátszó képessége még a beszélt nyelv megjelenése előtt kialakult az evolúció során. Nagy szüksége volt erre a korai ősöknek, mert már elég jól tudtak együttműködni, és sok időt töltöttek azzal, hogy kitalálják, vajon mire készülnek a többiek. Pihenni akarnak? Vadászni szeretnének? Vajon valamelyik elhatározta, hogy most aztán végleg leszámol azzal a kis szemüveges őssel, aki miatt a múltkor is elszalasztottak egy nagyon remélt zsákmányt?

Még az ünnepi nyugalom előtt feltűnt nekem, hogy ha annak a generációnak a tagjaival beszélgetek, amelyet fiatalon, 10-20 évesen ért a rendszerváltás, és a politikára terelődik a szó, akkor ritkán találkozom a politikai elkötelezettség határozott megnyilvánulásaival. Annál inkább olyan véleménnyel, hogy valamiképpen rá kéne kényszeríteni a politikusokat arra, hogy a társadalom számára tényleg fontos, megoldatlan kérdésekkel foglalkozzanak, például az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás reformjaival.