Mármint az a mesebeli kék madár, amit – mint a boldogságot – hiába űzünk. Se szeri, se száma azoknak az ötleteknek és próbálkozásoknak, amelyek a vitákat, konfliktusokat és az egyezkedéseket – vagy ha úgy tetszik, a viszályokat, ellenséges gyűlölködéseket, undorító kompromisszumokat – egy-egy megváltónak látszó ötlettel kiiktatnák egy ország irányításából. Úgy stabilizálnák a politikát, hogy kivonnák belőle, ami lényege.

Marton László huszonnégy éven keresztül vezette a Vígszínházat, két és fél esztendeje átadta a stafétabotot Eszenyi Enikőnek, s a színház főrendezője lett. Az idei évad nyitóelőadása nagyot robbant: Lengyel Menyhért Lenni vagy nem lenni című műve Varsó német megszállásáról szól, illetve arról, hogy a színészek miként mozgósítják minden fegyverüket, hogy a nácikat ne engedjék a hatalom közelébe. S miközben a Víg színpadán fergeteges nácikomédia született, a magyar színházi életben az Új Színház drámája kezdődött meg.

Dr. Zelnik István, egykor Délkelet-Ázsiában diplomata, szereti magát alvó tigrissel fényképeztetni. Ez a felvétel látható Csúri Ákos Arany, ember. Rendhagyó portré Zelnik Istvántól című, idén megjelent kötetének címlapján, amint a múzeum honlapján is.

A bibói szellemiség fő alkotóelemei: az egyedülálló intellektuális és az egyedülálló morális minőség – s a kettő elválaszthatatlan egysége. Ez nemcsak igen magas gondolkodói színvonalat jelent, hanem a tárgyszerűség és az elemzőkészség olyan világos, ám mégis árnyalt működését, ami mindenkit magával ragad.

„Száz szónak is egy a vége: Hoffmann Rózsa menjen végre!” – ez lett az egyik legsikerültebb azok közül a jelszavak közül, amelyeket az október 21–23-i hétvégén a szegedi bölcsészkar híres Auditorium Maximumában éhségsztrájkoló hallgatók találtak ki a 24-i tüntetésre.

Justin Timberlake sokszoros milliomos, és nem különösebben izgatja a pénz, de amikor megkapta Andrew Niccol forgatókönyvét (Lopott idő), két napig azon törte a fejét, mennyit ér az élet, ha gazdag vagy és mennyit, ha szegény. Aztán elvállalta a főszerepet, mert úgy gondolta, van mit hozzátennie ehhez a meséhez. A Lopott idő magyar bemutatója kapcsán Timberlake Los Angelesben adott exkluzív interjút a Népszabadságnak.

Az autó kereke nagyot huppant a híd közepén, ki is esett a főügyész kezéből a toll. Írónak készült korábban, így szerette a jó tollakat, éppen egy Waterman’s Edson 125-tel írt volna alá egy hétköznapi meggyanúsítást.

Vége van a tornaórának. Leveszem a dresszem, visszaveszem az iskolásruhámat. Kihúzom a hajcsatokat, letekerem a kontyom, kibontom, gyorsan megfésülöm, és megint befonom a hajam, fogom a copfom végét, nyúlok az iskolásruhám zsebébe, a csengős hajgumim után, amit tornaórán nem szabad viselni. A hajgumi nincs ott.

„A zsebemben lévő, az aznapi, tervbe vett minisztertanácsra szánt előterjesztéssel átsétáltam a Szabadság téren lévő amerikai követségre. Rendkívül ágrólszakadt benyomást kelthettem, mert egy majdnem rongyos télikabát volt rajtam, talán egyik gombja hiányzott is. Közöltem velük, hogy szeretnék a kormány nevében az amerikai kormányhoz egy átiratot intézni, amit a követ láthatóan nagy megkönnyebbüléssel fogadott, mert nyilván azt hitte, hogy menedékjogot akarok kérni. Az előterjesztés lényege az volt, hogy Amerika lépjen fel maximális eréllyel az ügyben, és keressen olyan kompromisszumot, amelyiknek a keretében a Szovjetunió, arcának megőrzése mellett, visszavonulhat anélkül, hogy Amerikának ide szabadna vagy érdemes volna bevonulnia.”

Megmenekült a Corvinus. Látszólag minden rendben, az elmúlt hónapok vészjósló hírei ellenére a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE) ott szerepel a nemrég nyilvánosságra hozott felsőoktatási törvénytervezet állami intézménylistáján.

Maga a katarzis, amiből egy csipetnyit csak sikerült kicsiholnia belőlünk ennek a vén – legyen! – bohócnak, a görbetükör-arcával, amivel a képünkbe bámul, és amiben mi negyven éve kénytelen-kelletlen felismerjük magunkat.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ellenzéke megannyi szervezetet, pártot, civil mozgalmat, aktivistát vonultat föl. A tiltakozók legismertebb alakjai között több fiatal nő is föltűnt: például Karsay Dorottya, a Nem tetszik a rendszer című szám énekese, aki civil aktivistaként dalolt a szervezők becslései szerint százezer embernek az Egymillióan a magyar sajtószabadságért (Milla) nevű Facebook-csoport október 23-i demonstrációján, vagy Polgár Dóra, aki a Hallgatói Hálózat képviseletében szónokolt több tízezer ember előtt a szakszervezeti D-Dayen.

Véget ért a másfél éves bolygóközi szimuláció, 520 nap után szerencsésen megérkezett az első Mars-expedíció szimulált utazásáról. A súlytalanságot és a háttérsugárzást leszámítva minden élethű volt.

Nincs lövöldözés, és nincs autós üldözés sem, viszont sokat telefonálnak és tanácskoznak az emberek. Bármennyire is izgalmasnak tűnik a pénzügyi válság, Ken Follett, a krimik és a történelmi kalandregények mestere képzeletét a téma nehezen mozgatja meg.

Viharos testületi ülésen „nyugdíjazták” az igali képviselők a helyi fürdő igazgatóját, Pozsár Sándort. A város polgármestere, Varjú László a végsőkig támogatta Pozsárt, ám csak azt érte el, hogy sokan már őt is elküldenék. A fentiek első hallásra már csak azért is meglepőek, mert a Somogy megyei fürdők közül az igali az egyetlen, amelyik nyereséges.

A Fidesz – szokásához híven – ismét utat vág a törvények dzsungelében az állami Magyar Villamos Művek (MVM) számára – derül ki Koszorús László kormánypárti képviselő minap beadott, a villamosenergia-törvényt módosító javaslatából, amely elvileg segíti a cég belépését egyes távközlési területekre.

Ahol ízlések különböznek, ott pofonok is elcsattannak – legalábbis a szavak szintjén. Nincs ez máshogy akkor sem, ha ételekről, történetesen a (marha)steakről vitatkoznak, mondjuk a Malackaraj blogon. Parajpuding szerint „súlyos butaság azt hinni (vagy inkább dilettantizmus), hogy csak a véres steak a jó steak”.