A keddről szerdára virradó éjjelt a Rákóczi úton és a hírekből ismert egyéb tüntetési helyszíneken töltöttem. Éppen az alkalmi barikádnál álltam, amelyet csuklyás fiatalok építettek össze néhány kartondarabból és deszkából, amikor a barikád egyik ácsolója odalépett hozzám, ledobta a csuklyáját és a következőket mondta (a trágárságoktól eltekintek): "Ilyen országban akartok élni? Ahol a szemetekbe mondják, hogy a szemetekbe hazudtak, és ezért nem is szégyellik magukat?"

Néhány évvel ezelőtt Gennaro Gattuso, az AC Milan játékosa azt nyilatkozta, Olaszországban nem lehet rendesen focizni. A focisták tudják, hogy mindenki más is tudni véli, hogy az olasz meccsek eredményét játék előtt rendezik le, így inkább a színpadi teljesítményre és a bíró manipulálására koncentrálnak, és nem a játékra. Éppenséggel szívesen játszana ő rendesen is - így Gattuso -, de egymagában kevés ahhoz, hogy megváltoztassa a rendszert. Aztán kitört a botrány, végül pedig Olaszország mégis megnyerte a vébét. Úgy látszik, ki lehet kapaszkodni a legsötétebb mocsárból is, ha világos célokkal és ennek megfelelő stratégiával rendelkezik egy csapat.

Gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást, amikor Bakos Gábor felhívotttelefonon, hogy Szeretem Magyarországot néven klubot szerveznek, aholpolitikától független, de az ország sorsát szeretetteli aggódássalfigyelő emberek találkoznának egymással. Aztán megkértek szépen, írnámle, miért is szeretem Magyarországot, gyűjtsük egy csokorba aszeretnivalókat. Azóta gondolkodom.

Versenyezzenek az egyetemek a diplomások jövedelemadójának két százalékáért: ez tenné őket érdekeltté abban, hogy jól bánjanak a diákjaikkal, és magas szintű, piacképes képzést nyújtsanak nekik. Ezt az adót kellene kiegészíteni egy teljesítményre ösztönző, nem pedig a teljes költség megtérítését célzó tandíjjal.

Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a Himnuszt az emelvényen. Az operatőrök nagy örömére a tömegben egy ifjú aktivista ellenpontozta a nemzeti lobogóval a mámoros és kissé hamis dalolást, így aztán a finálé hangulata meglehetősen emlékeztetett a Fidesz-nagygyűlések érzelmi csúcspontjaira. Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást.

Nincs ember ma Magyarországon, aki meg tudná mondani, mit fog tenni 2006 és 2010 között az, aki kormányt alakít 2006 tavaszán, kivéve talán a kormányzásra esélyes pártok vezetőit. Még leginkább a nemzetközi hitelminősítők tippjeiből tájékozódhatunk.

Sodródom kifelé a Kongresszusi Központból a filmszemle nyitóelőadása - a Szabó István megfilmesítette Rokonok - után, egy izgatott, zavart és kissé csalódott közönségbe olvadva. A hatalmasságok, kiválóságok és hírességek gyűjteménye, kiegészülve a filmes szakma karakánul alulöltözött képviselőivel, hazaindul, miután részvét- és szimpátiatapsban részesítette Szabó Istvánt. Ne bántsuk szegényt: így foglalnám össze a taps hangulatát. De ha langyos volt is a fogadtatás, éppen ez a langyos zsibongás és Szabó története - a kettő együtt - ébresztett rá engem valamire.

Valamikor a sűrű és hektikus hatvanas években Andy Warhol azzal tréfálta meg híveit, hogy műtermében, a nevezetes Gyárban, kísérleti filmbemutatókat tartott: a hívek több órán át nézték - egyre fokozódó türelmetlenséggel - a filmet, amely egy (mindvégig) alvó embert mutatott. Nem sokkal később, a hetvenes évek kegyetlen kísérletező kedve arra indított egy művészt, hogy videokamerájával - konceptuális művészetként - hoszszú órákon át kövessen egy idegen nőt, aki mind idegesebben próbált menekülni az intim szférájába behatoló elektronikus szörny elől.

Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben a jómódúak nem ismerik azok életformáját, akiknek javára a jövedelmük egy részéről le kellene mondaniuk? Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben az iskolázottak nem ismerik az iskolázatlanok mindennapjait, a kultúrájukat pedig - már amit ismernek belőle - megvetéssel illetik?

A nemzetközi tapasztalatok éppenséggel azt mutatják, hogy a hírességekre és bálványokra építő direkt marketing korában élünk. A recept egyszerű: végy egy fontos vagy híres embert, csinálj belőle bálványt, mozgasd a tömegek között, és hinni fognak benne.

lmomban találkozom vele, hisz mint tudjuk, a valóságban ilyen politikus nincsen. Jól is néznénk ki. Jó arcú, képzett, élénk eszű illető. Hogy a szemében túlságosan lobog a tűpárna, az akár még tetszhetne is. Meg se szólalok, máris közli, tudja, mit gondolok, de nem érdekli, és vegyem tudomásul, az övé ugyanolyan mesterség. És mindennek van árnyoldala meg fényoldala.

1. hiba Elkövettem egy hibát, visszajár kísérteni, különösen most, hogy újra zsűrizek. Kizsűriztem (pontosabban nem védtem körmöm szakadtáig) egy plakátot a tavalyi @®© kiállításról. Egy fiatal női arc volt rajta, és egy felirat: "Tanár akarok lenni. Szerinted jó ötlet?" Azóta gondolkodom rajta. Jó ötlet szerintem?

Megszavazzák vagy nem szavazzák meg május 29-én? Szemelgetek egy levelezőlistára érkező üzenetekből: "Danuta Hubner, a lengyel biztos túlzottan is a lengyel nemzetállamot akarja képviselni, amit a franciák és a németek az angoloknak és a spanyoloknak még csak elnéznének, de ezeknek az újonnan jötteknek, a munkaerő-piaci dömpingjükkel..." - véli egy brit történész.

Az ezredforduló táján a politikai elemzők és a társadalomtudósok a legtöbb fejlett demokráciában megkongatták a vészharangot. Az értelem kora véget ért. Nem lehet már nem észrevenni, hogy a felvilágosult, felelős polgárt kiszorították a manipulálható, érzelmes tömegek, amelyek szavazataira spindoktorokkal és PR-szakértőkkel felszerelkezett, üzletszerűen bájolgó politikusok vadásznak.

Ezen elmélkedem, amikor március idusán másodszor is megkapom íróbarátaimtól a körlevelet, amelyet alá lehetne írni, kilépési szándékkal. Máris tudom, hogy nem fogom aláírni, mert szeretném megírni ezt a cikket arról, hogy miért nem írtam alá elsőre. A cikket, amelyben egyben megmagyarázom, miért nem írtam alá a Teleki-szobor ellen tiltakozó felhívást sem, aminthogy nem fogom aláírni (az előre látható) tiltakozó levelet Wass Albert szobra ellen sem. Ha megírtam ezt a cikkecskét, utána már ki is léphetek, noha tulajdonképpen jobban tetszene, ha kizárnának.

A halapenz.hu oldalon jelenleg az oldal tulajdonosának üzenete olvasható, mely szerint az internetes oldalak adatai könynyen másolhatók, erről azonban ő nem tehet, nem áll kapcsolatban a másolatokat készítőkkel. Ami őt illeti, az adatbázisát megküldte az adatvédelmi biztosnak.

Arra, hogy az "Európa" nevű politikai entitás valahol lét és nemlét között lebeg, a közelmúlt diplomáciai csúcskudarca jobban rávilágított, mint bármiféle eszmetörténeti elemzés teheti. De hogy az "Európa" nevű kulturális és civilizációs entitás mibenléte sem olyan egyszerű kérdés, azt sokszor nehezünkre esik belátni.

Hová forduljon az ember, ha legalább egy becsületes "nem tudom"-ot szeretne? Kommunikálnak, kommunikálnak, kommunikálnak - én pedig legszívesebben bedugnám már a fülem, mert ha jól csinálják, az zavar, ha rosszul, akkor az. Körülnéz az ember baráti társaságban, szürke és szomorú arcokat lát. Micsoda balfék kormány! Micsoda borzalmas ellenzék! Milyen ország ez? Ki vagyok én ezek után? Itt már csak a gőzös fejű húszévesek és a rettegő vagy sértődött öregek számára készül politikai menü.

Meglehet, naivitásomra vall, de meglepetéssel látom, hogy alig vált ki vitát vagy reflexiót a napilapokban és a hetilapokban az a két rendkívül fontos dokumentum, amelyeket nemrég tett közzé az Oktatási Minisztérium. Bárki számára hozzáférhető az interneten a NAT legújabb terve, amelyet a szakmai viták után újraírtak és kiegészítettek az alkotók, valamint az érettségi követelmények részletes leírása, tantárgyankénti bontásban.

Az internet - még mindig meglehetősen lassan - hatol előre az életünkben, és ezzel újra megsokszorozódott, mit sokszorozódott, hatványozódott, a globális világfalura és a "kicsi a világ" tézisére való hivatkozások száma. Megint szívesen beszélünk hálózatokról, a "kis világ" eszménye pedig egyszerre jelenítené meg távolságunkat és emberi összetartozásunkat, a kommunikáció hatalmát, az információs társadalom eszményét és más hasonló hangzatos dolgokat. Mert a kicsi világ tézise, kissé elnagyoltan fogalmazva, azt ígéri, hogy bárki eljuthat bárhová - néhány jól megválasztott lépésben. Vagy, kissé laposabban, de életszerűbben: az, akinek kicsi a nagyvilág is, könnyebben talál munkát, lakást és lehetőségeket.