Egy fejlettebb politikai kultúrában ezt igenis tudják. De itt?!

Megfogja a gombomat. Hogy rángatná, az túlzás. Tinektek fogalmatok sincs, mi megy, mondja hosszan tépelődve. Én legalább elmondhatom magamról, hogy az vagyok, aki. Hogy eleve így születtem, avagy tanultam én ezt, el nem dönthető, az se, hogy "valóban" ilyen vagyok-e. A lényeg, hogy tehetséges vagyok a magam nemében.

Mondok egy példát, hogy fintorogj, mondja.

Mondjuk odalépek egy illetőhöz, ahogy hozzád, egy pofához azok közül, és adok néki két nagy pofont. Ocsúdni nem hagyom, azonnal hátraugrok, és ordítani kezdek, hogy állj, ne közelítsen. És hogy mentelmi rendőrt ide, szondával.

Sürgősen sajtótájékoztatót hívok össze a Kossuth-szobor előtt, bármire össze bírom hívni, jönnek, mint a torkos borz. Szűkszavú nyilatkozatot olvasok fel, miszerint mérhetetlenül fel vagyok háborodva, hogy a demokrácia álruhájának égisze alatt ilyesféle, és bármiféle pofozkodásokra sor kerülhet.

A magyar demokrácia történetében példátlan esemény kül- és belpolitikai következményeiért, pillanatnyi helyzetemtől függően, az ellenzéket vagy a kormányt teszem felelőssé. A magam részéről természetesen nem hagyom annyiban, ügyvédeim már dolgoznak a jogi útra terelés fontolgatásán, hisz ami történt, megtörtént. Anélkül, hogy prejudikálnék, a pofonok elcsattantak, hölgyeim és uraim, melyek szomorú nyomát nem lehet semmissé tenni egy független magyar bíróság szemében.

Erre ellenfelem és a hat tanú közli, hogy álljon meg a menet, én pofozkodtam, s az a gyanújuk, hogy vagy egyszerűen megbolondultam, vagy nagyon is tudatosan provokálok. Itt elfullad a hangom a felháborodástól, és nyomatékosan kérem jegyzőkönyvbe venni, miszerint ellenfeleim bolondnak neveztek, ami alpári becsületsértés, rágalmazás, politikai sugalmazás. És hogy ezzel ellenfelem a nemzetére való rárontásban átlépett egy határt.

Ezt elismétlem hatszor, aztán áttérek a mentális mélyrepülésre, és hogy úgy látszik, itt az emberi szó kevés, beszéljen a látlelet. Ha bármi olyasmit kérdeznek, nem tudom kizárni, hogy ténylegesen ki pofozott meg kicsodát, azt sugalmazott kérdésnek tekintem, és visszautasítom. Hozzáteszem, ennek megállapítására egyedül a független magyar taláros testület illetékes. Majd a bántalmazást követő zúgó fejfájásra hivatkozva elhagyom a helyszínt. Eközben megtántorodom, a kiérkező mentők nehéz, sokaknál, kedves barátaim, jóval nehezebb körülményeik ellenére is áldozatos segítségét a jóérzésű többség nevében megköszönöm.

Másnap legrosszabb esetben is azt írja az én sajtóm, hogy "homályos pofozkodás" vagy hogy pofozkodás itt és itt, iksz és ipszilon között. Az ő sajtójuk meg úgyis hazudik. Egy bulvárlap kitesz a címlapjára, tényleg drámai felvétel, kezem fájdalmasan az arcomhoz kapom, szám kiáltásra nyílik, a darázs már elrepült.

Egy hét múlva egy országos főútvonal nyolcvankilencedik kilométerénél hívom össze a sajtó tisztelt képviselőit, s egy videokazettával hadonászva közlöm, bizonyítékok vannak a kezemben, melyek szerint ellenfelemnek már meggyűlt a baja a törvénnyel agresszív cselekedetek miatt. Bátorkodom leszögezni, hogy nem maga a cselekmény - gyorshajtásos előzés záróvonal átlépéssel 1989-ben - a lényeg, hanem iránya, a meztelen agresszió. A többit az önök becsületes tollára bízom, hölgyeim és uraim.

S ha már itt tartunk, az én normáim szerint elképesztő, hogy tanúkat toboroz. Ami persze nem ellenkezik a törvény betűjével, de ha ártatlan, mi szüksége tanúkra, kérdezem én egészen halkan. Nekem nem kell tanú, például. Búcsúzóul élek az "az a legény, aki állja" szép és méltányos formulájával.

Ekkorra biztos lehetek benne, hogy az én sajtóm felhajt egy-két pszichiátert, akik szigorúan szakmai alapon elemzik az illető látens, vagyis sunyi hajlamait. Valahányszor ki merészeli jelenteni, hogy én pofoztam meg őt, viszonválasszal élek, miszerint a rágalmazást a törvény bünteti. Majd tanácstalanul széttárom a kezem, s azt mondom a nyomomba szegődött újságírónak (könyvet ír az ügyről), hogy végtelenül sajnálnám, ha képviselőtársam leplezetlen indulatában elébe menne a független magyar bíróság ítéletének, s egyben tisztelettel kérem őt, Európa közepén, ha másért nem, maradék méltósága érdekében, végre hagyjon fel ezzel a magatartásával.

Ha meg szabad jegyezni, óva intem továbbá alpári urat, szabjon végre gátat a normahágó természetének, s ne lépje át újólag a demokrácia záróvonalát. Közlöm, engem természetesen nem a per, avagy a személyes elégtétel érdekel, azt én már megkaptam a magyar néptől esemesben, a tét immár mindannyiunk szavahihetősége, egy megtiport nemzet igazsága, amivel képviselőtársam, ismétlem, köszönő viszonyban sincsen.

Párttársaim záróvonalnak öltözve jelennek meg a parlament következő ülésén.

A tárgyalásokon többnyire nem veszek részt. Ha mégis, agyrázkódásszerű fájdalmaimra hivatkozva a konkrét szférában hézagosan fogok emlékezni. Következésképpen cáfolni tudom, ám kizárni nem, hogy tisztelt ellenfelem itt mutatott arcátlansága bizonyos elragadtatott mozdulatokra ragadtatott, melyeket egy közmondásosan sunyi optika akár fizikailag is elcsattantnak láthatott, ha egyszer ez állt érdekében.

Különben is, ügyvédeimmel egyeztetve gyógyszert fogok szedni, tisztelt bíróság, ami egyelőre, legalábbis tudomásom szerint, nem tilos ebben az országban. De ha tévedek, kérem, sőt követelem, hogy ellenfelem ezt a kamerák kereszttüze előtt mondja a szemembe. Cáfoljon meg, ne száguldozzon békés állampolgárok életét veszélyeztetve.

Két év is eltelik, mire első fokon elvesztem a pert, aztán fellebbezések, fellebbvitelek, még három izgalmas év. Öt év telik el tehát a helybenhagyástól, a helybenhagyásig, a konkrét ítélet egyébként már senkit se érdekel, engem se. Az utolsó szó jogán elmondom, hogy a fennforgó kártérítési összeget a magam részéről a közlekedési balesetben elhunytak hozzátartozóinak megsegítésére fordítanám.

Híveim vállukon visznek ki a tárgyalóteremből, hosszan tüntetnek az épület előtt, egyikük, többgyermekes anya, "Pofon a népnek" feliratú trikóját leönti benzinnel és meggyújtja. Pártom ismert politikusa leszek, tisztségek, bizottságok, Nap-kelte.

Politológusok keresnek rám az interneten, publicisták általános iskolai tanáraim nyilatkozatait elemzik.

Pár év múlva ellenfelemnek - továbbra is politikus, neki is a pofozkodásunk alapozta meg a karrierjét - széles mosoly és sok tanú kíséretében kezet nyújtok, megengedem, mindketten hibázhattunk esetleg, de szeretettel kérem, nézzünk előre, ne bolygassuk a közös múltat, ki tudja, mi történt, mi nem ennyi idő után, és milyen idők, ugye. Férfiak vagyunk, elsült egy tenyér, ám itt lenne az ideje, hogy ne csak beszéljünk a toleranciáról, hanem gyakoroljuk is.

Ha erre fogcsikorgatva elfogadja a kezemet, az se rossz, mert a kezdeményezés az enyém. Ha némán elfordul, az jobb, lehet nyomatni, hogy sajnos ellenfelünk, íme, magáért beszél. Ha viszont annyira ki tudom hozni a sodrából, hogy sok tanú előtt rohadék kis ge...inek nevez és elküld a mocs...os ku...va a...ámba, pláne ha netán nekem jön és sz...jon vág, nos, akkor győzelem, fölvirradt a nap, a többoldali látlelet (plusz azonnali CT) után parlamenti sajtótájékoztató, és újra elölről.

Érted, kérdezi ez az álombéli fiatalember és visszaadja a gombomat a darabka szövettel. Rátermettség kell, meg hogy az ember ne ragadjon le az első körben a tényeknél. Hanem legyen saját nézőpontja. Merjen maradéktalanul hinni abban, amit kitalál. Mert, hölgyeim és uraim, enélkül nincs elvszerű politizálás, továbbá szabadjon megjegyeznem, hogy tisztelt ellenfeleimből pont ez hiányzik, a meggyőződés, hogy el is higgyék, amit cselekszenek.