Véget ért a Kaposfest. Évről évre meglep, hogy mennyire más kronológia szerint telik itt az idő: annak ellenére, hogy a koncertek közben nem egyszer lehetett már részünk végtelennek tűnő, az örökkévalóságot kicsit közelebb hozó pillanatokban, valahogy mégis csak huss, leperegnek a napok. Pont úgy, mint az első száraz falevelek a Kultúrpalota felé vezető fasoron, amelyek félreérthetetlenül jelzik, hogy múlóban a nyár is.

Ismerik a befogadhatatlanság – paradox módon – megelégedést keltő érzését? Amikor annyi intenzív impulzus éri az embert, hogy szinte azt érzi, képtelen többet ésszel felfogni? Hogy kész, ennyi volt, megtelt a „merevlemez" (ami egyébként csak egy pillanatnyi állapot, mert valójában sosem tud betelni a „pozitív inputok tárhelye" ). Ezt általában egy-egy jó kiállításon szoktam tapasztalni, vagy utazások során, illetve most, a Kaposfesten, a napi két koncertet végigülve.

Baráth Emőke operaénekesnő idén először látogatott el a Kaposfestre, ahol olasz barokk dalok mellett Debussy és Ravel műveit is megszólaltatta.

...és nem, még csak Csipkerózsikának sem kell lenni hozzá. Megesik, hogy az ember egy koncert után pont ilyen érzéssel kel föl a székből, hogy aztán egész este az a dallam járjon az eszében, ami véletlenül, éppen akkor és éppen ott eltalált a szívéhez.

Würtz Klára Hollandiában élő zongoraművésznő már visszatérő vendége a Kaposfestnek, ahol idén Schubert-, Ravel- és Prokofjev-darabokat játszik. Arról beszélgettünk vele, hogyan születik meg egy jó előadás, mi az, ami képes elmozdítani minket a röghöz kötöttségből és milyen ideálokat keresnek egy életen át a művészek.

Több száz év patinája, rengeteg legenda, drámai fordulatok, bűntények és boldog egymásra találások: a Kaposfest harmadik napján a Stradivari-rejtély nyomába eredtünk.

"Zeng az édes, enyhe moll: életművészet!" – így szól Verlaine Holdfény című versének egyik sora, amely Debussyt is megihlette. Vasárnap este a Kaposfest közönségének jutott dalokból, zongoraversenyből, meseképekből és egy derűsebb arcát mutató Beethovenből is.

A Kaposfest első délelőtti koncertjének zárószáma Bartók Béla Kontrasztok című műve volt. Ahogy ott ültem és hallgattam ezt az elsőre szinte felfoghatatlannak tetsző, de annál magával ragadóbb muzsikát, az motoszkált a fejemben, hogy ez az egyetlen szó : kontraszt – milyen tökéletesen illik a Kaposfesthez.

Sem a fellépő művészek, sem a közönség nem hazudtolták meg magukat a szombat esti nyitókoncerten. Mindnyájan adtak és kaptak – a megszokott profizmust, minőséget, vibráló energiákat, lélekemelő és szenvedélyes pillanatokat, tapsorkánt és persze ráadást.

Augusztus 13-án elkezdődik a fesztivál, ami bebizonyította, hogy a komolyzene nagyon is élő, húsba vágó, sőt egyenesen addiktív.