A Kaposfest első délelőtti koncertjének zárószáma Bartók Béla Kontrasztok című műve volt. Ahogy ott ültem és hallgattam ezt az elsőre szinte felfoghatatlannak tetsző, de annál magával ragadóbb muzsikát, az motoszkált a fejemben, hogy ez az egyetlen szó : kontraszt – milyen tökéletesen illik a Kaposfesthez.
Számomra a legnagyobb kontrasztot a Kaposfest egy hetében talán maga a helyszín jelenti. Szeretem Budapestet, vérbeli fővárosi vagyok, élvezem a nyüzsgést, a zsongást, a rengeteg programlehetőséget – és minden rajongásom és elfogultságom ellenére is: van, hogy úgy érzem: elég volt. El innen, messzire. És most itt vagyok. Eljöttem. Messzire. Ahol, noha ugyanúgy dolgozom, mint otthon, mégis minden egészen más. A munkához szükséges jótékony csendet csak a szomszédos szobákból átszüremlő hegedűgyakorlás hangja töri meg, esetleg a Nagyboldogasszony-székesegyház harangja...
De azt is mondhatnánk, hogy maga a Kaposfest nem más, mint megannyi kontraszt sokasága – a legkülönfélébb korok nagyjai, stílusai találkoznak itt egymással, a legkiválóbb zenészek, szólisták, nagy egyéniségek lépnek együtt színpadra – és ebből a kavalkádból, sok-sok különbözőségből végül mégis valami csodálatos harmónia születik meg.
A ma délelőtti koncert épp ennek az ékes példája. A program első felében barokk műveket hallhattunk, majd a régi zene után, szünet nélkül, szusszanásra még csak esélyt sem hagyva (majd szusszanunk a koncert után, ebéd közben) azonnal következett egy óriási időugrás Ravel és Bartók műveivel. A műsorválasztás és beosztás kiváló – épp megfelelő hosszúságú és kiváló dinamizmusú ahhoz, hogy ne kezdjen el az éhes közönség izegni-mozogni idő előtt.
