A finnyásság prófétája

– mondja csillogó tekintettel, ­holott jó néhány irodalmi nagyságot látott már az elmúlt évtizedekben. De ami ennél is fontosabb: mindent elolvasott, ami fontos. De azt is, ami nem. A lakása lényegében egy 27 ezer kötetes könyvtár, s amikor megkérdezem tőle, hogy a napi időbeosztása szerint mikor olvas, rám dörren:

– Ez értelmetlen kérdés, tehát rossz kérdés! Azt kellett volna kérdeznie, hogy mikor nem olvasok? Amire az a válaszom, hogy amikor alszom. De hát aludni meg már évtizedek óta alig tudok.

Az olvasásról eszébe jut, hogy mekkora mázlija volt 1944–45-ben, amikor hetekig bujkálnia kellett, mert unokaöccsével, Elbert Jánossal szerencséjükre éppen egy olyan lakásban rejtőztek, ahol megvolt a Zilahy- és Molnár-összes. Pénzfeldobással döntötték el, hogy ki melyik életművet fogja elolvasni, s a kamasz Ungvárinak – a bujkálásban micsoda mázli, mondja ő – Molnár Ferenc összes műve jutott. Igaz, 14-15 éves volt, s már életvitelszerű olvasó, az első katartikus olvasmányélményei Cooper indiántörténetei voltak.

– A Vadölő frenetikus hatást tett rám, s habár több mint hetven éve olvastam Cooper regényeit, de még ma is le tudnék vizsgázni Bőrharisnya, Csingacsguk és Unkasz életéből,

részletesen kitérve a mohikán és delavár törzsek közötti összefüggésekre.1943-ban a Múzeum körúton megvettem Dante Isteni színjátékát Babits Mihály fordításában, és feltárult előttem egy másik világ. Azt az élményt el sem tudom magának mesélni. Drága könyv volt, de az apámat, aki szabómester volt, a dolog anyagi része nem érdekelte, minden könyvre adott pénzt, ami érdekelt. Úgyhogy mire a holokauszt elkezdődött, és a Molnár-­összest kézbe vettem, a magyar irodalomban már eléggé jól tájékozott voltam.

Megemlítem neki azt az elméletemet, hogy a magyar társadalom 1944-ben beteljesedett tökéletes elsötétedésében szerepet játszhatott, hogy a mai kifejezéssel „véleményformáló elitértelmiségiek” addigra vagy fájdalmasan korán meghaltak – mint a Nyugat nagy nemzedéke –, vagy pedig elhagyták az országot. Vagyis alig akadtak olyan nagy szellemek, akik a bűn és az ostobaság görcsébe rándult országon segíthettek volna. Ungvári professzor erre azt válaszolja, hogy a kultúra az egyetlen folyamatos dolog a világon, s amikor egy társadalom kulturális életének több száz alakját – Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, Bálint Györgyöt, Halász Gábort, és másokat – vagy megölik, vagy elüldözik, akkor olyan szellemi vákuum keletkezik, amelyben a második vonal törvényszerűen előretör.

– Tragikus, hogy a Magyarországon keletkezett szellemi űrt a moszkvai emigráció kezdte betölteni, s ezzel a hamis kánon jutott uralomra. Nézze csak ezt a Révai Józsefet!

Hiába nézi, nem fogja soha megérteni, hogy egy ragyogó elme miként lehetett szimpla gazember. A kommunista internacionalé csupa művelt emberből állt, ez volt benne a legnagyobb gyalázat.

Nem lehet megérteni. Micsoda emberek voltak ezek?

Az emberi silányság volt az oka annak, hogy hiába kapacitálták a Rákosi- és a Kádár-korszakban, nem lépett be a pártba. – Nem ideológiai megfontolás vezetett, pusztán esztétikai. Eldöntöttem magamban, hogy nem leszek ennek a bulinak a tagja, mert ezek az emberek nekem egyszerűen nem tetszenek. Silány emberek között semmi keresnivalóm. Ezzel kapcsolatban elmesélek magának valamit: Várkonyi Zoltán egyszer megemlítette, hogy vadászni megy, s ha gondolom, tartsak vele, mert a vadászaton lesznek fontos elvtársak is. Mondom neki, hogy Zoli, tiéd a színházi főiskola, tiéd a filmgyár, tiéd a Vígszínház, hogy mehetsz el ezekkel vadászni? Tudja, mit válaszolt erre? Azt mondta: Látom, te még semmit sem értesz. Én, aki akkor egy senki voltam, ekkor jöttem rá, hogy ha az ember a rendszerben egy senki, akkor megengedheti magának a finnyásságot. De ha valaki, akkor még inkább.

Ungvári Tamás, a finnyásság prófétája Reviczky Zsolt / Népszabadság

Mert a legtöbb, amit az ember az életében elérhet, az a finnyásság. Villiers de L’Isle-Adam bonmot-ja szerint „ami pedig az életet illeti, azt bízzuk a szolgáinkra”. Ez történelmileg dekadens vonás, sőt mondhatják: nyafkaság. De a finnyásság végül is esztétikai érzék: az a lényege, hogy a szép élvezetét és esztétikáját az ember többre becsüli minden másnál.

A finnyásság prófétáját a jó ízlése sok mindentől megóvta, de még több mindenhez segítette hozzá. 1984-ben, amikor Fulbright-ösztöndíjjal kikerült egy kaliforniai egyetemre tanítani, volt egy Maria nevű titkárnője, akit az egyetem vezetője ki akart rúgni, mert kétszer elkésett a munkából négy és fél percet.

– Kértem az elnököt, hogy ne tegye ezt vele, hiszen ennek a nőnek van két gyereke, s harmincöt mérföldről jár be dolgozni. Nézze, válaszolta erre, ezt a kérdést szívesen megvitatom magával, de nekem minden percem négyszáz dollár, Maria késését tehát a maga fizetéséből vonom le. Erre rávágtam, hogy akkor tudja mit, vonja le az egész fizetésemet, az sem érdekel. A vége az lett, hogy Mariát az elnök egy évre rendelkezési állományba helyezte, nekem pedig átadott egy 10 ezer dolláros csekket. Azt mondta, ha már kiálltam ezért a nőért, akkor ebből a pénzből iratkozzam be komputermérnöki szakra, mert a számítógép többek között arra jó, hogy az ember saját maga titkárnője legyen.

Az amerikai komputermérnöki szak elvégzése vezetett oda, hogy Magyarországra hazatérve tévéműsort vezetett a számítógép népszerűsítése és mielőbbi gyors elterjedése céljából, s fejből diktálta az összes létező DOS-parancsot – nincs mit csodálkozni rajta, hogy a most készülő, sorrendben ötvenkettedik (!) könyvét a Facebookról és annak alapítójáról írja. Nem is csodálkozom, hanem elhatározom, hogy ha egyszer valaki-senki lennék, úgy élnék, mint ő: finnyásan, mint az utolsó mohikán. Igaz, ahhoz kicsit tovább kellene élni, és soha meg nem öregedni, akár Ungvári Tamás, aki az egykori gimná­ziumi osztálytársaival idén szeptemberben ünnepli a hetvenedik érettségi találkozóját. A gimnázium tanulói közül hatvanat a holokausztban megöltek, de a régi osztály harminchét tagjából még harmincnégyen élnek erőben és egészségben. Meg is kérdezem a professzortól, hogy mi a rövid élet titka, mert nem fogadnám meg, ha lehet, mire nevet: a huszadik századnak volt erre néhány ötlete – s lám, mégis az múlt ki előbb.