Milyen darabokkal készülsz az ideire?
Schuberttől Az élet viharait adjuk elő Frankl Péterrel, amit már nagyon várok, mert ugyan még sosem játszottunk együtt, őt igazán szeretem. És bár a négykezes nem a legkedvesebb műfajom, a vele való együttzenélésre izgatottan készülök. Ravel a-moll zongoratriója elég kemény dió; mivel a szerző egyik fő műve, az életmű egészében is jelentős helyet foglal el. Ezt a Kaposfest után lemezre is vesszük Pistivel és Kristóffal, adott tehát egy nagyon aktuális apropó arra, hogy ott helyben, élőben is eljátsszuk. Egy végtelenül igényes mesterműről van szó, amit nem lehet csak úgy átblattolni; keményen kell rajta dolgozni, hogy érdemes legyen eljátszani és meghallgatni. Nagyon cizellált és nehéz a zongoristának, nehezebb, mint a szerző bármelyik zongoraversenye, mert abszolút partitúrát, zenekari letétet kell játszani. De egyébként sem lehet abban reménykedni, hogy minden hang ott van még a fejedben, az ujjaidban, akár egy korábban megtanult darab esetében sem. Ezeken kívül még Prokofjev fuvolára és zongorára írt szonátáját is előadjuk Mathieu Dufour-ral.
Ezek szerint meglehetősen maximalista és szigorú vagy magaddal szemben...
Van, amit meg kell dolgozni és van, amit annyira nem. Attól függ, mennyire frekventáltan játszottam egykor. A Ravel-mű például nem szerepel a repertoáromban, nem vált a véremmé. Persze vannak olyan szólódarabok is, amelyeket már 30 éve játszom és pár nap elég, hogy visszajöjjenek.
Augusztus 17-én és 18-án kívül, amikor játszol, mennyi időd lesz maradni a fesztiválon és meghallgatni más fellépőket is?
Szerintem csak villámlátogatásra jövök (nevet). Az a csodálatos egy ilyen fesztiválon, hogy a művészek felkészültsége már annyira magas fokú - és ez el is várható -, hogy viszonylag kevés próbával nagyszerű produkciók születhetnek. Ilyenkor visszagondolok Kurtág kamaraóráira, amelyeken egy expozíció megdolgozása eltartott akár egy fél évig is... Azonban ennek a fajta alaposságnak is beérhetnek a gyümölcsei.
Az év további részében mennyire van lehetőséged koncertekre járni? Gyakran meghallgatod művészbarátaid, kollégáid előadását?
Annak a koncertjére, aki igazán érdekel, elmegyek - például azokéra, akiket akár gyerekkorom óta hallgatok. Egyébként is jó, ha nyitottan tartja magát az ember; szeretem, ha inspirálnak, ha egy-egy újfajta olvasattal ismerkedhetek meg. Úgy érzem, a lelkesedés képessége hihetetlenül fontos. Mindannyian egy célért küzdünk: azért, hogy a darabok a lehető legmagasabb szinten szólaljanak meg. Lényegében ideálokat keresünk. Mi itt Amszterdamban nagyon el vagyunk kényeztetve ilyen szempontból, hiszen nagyszerű zenekarokat, együtteseket, koncerteket hallhatunk, csodálatos a zenei élet kínálata. És a közönség is olyan áhítattal képes hallgatni a fellépőket, hogy az elképesztő.
Te magad ilyenkor mennyire tudsz elvonatkoztatni a "szakmázástól"? Át tudod adni magad pusztán befogadóként az élménynek (főleg ha éppen egy zongoraestről van szó)?
Mindkettő megvan bennem. Ha ismerjük a darabokat, az már eleve egy predesztináció, ami minden zenésznek adott. Ezt valamennyire le tudom vetni magamról - nem mondom, hogy minden esetben sikerül, mert ha erős a képzetünk arról, amit hallunk, attól nagyon nehéz elszakadni. De pontosan az előadó, az előadás szuggesztivitásától, hitelességétől függ, hogy mennyire tud elvinni minket a saját "röghöz kötöttségünkből". Hogy mennyire nyit meg más utakat, perspektívákat, hiszen épp ez a mi művészetünk lényege: nem csupán egyféle olvasat lehet igaz. Persze nagyon hiszünk a sajátunkban, hiszen másképp nem is lehetne csinálni. A jó előadások akkor születnek meg, ha az előadó teljes mértékben képes azonosulni, a saját hitét megjeleníteni. Érdekes, hogy Hollandiában is milyen előítéletek léteznek bizonyos iskolákkal szemben. Az oroszok például most nem élik éppen zenitjüket, és ezt fel tudom mérni akár egy előadás szünetében is, amikor hallgatom, miről beszélgetnek egymással a nézők. Érdekes látni, milyen kulturális különbségek feszülnek az egyes csoportok között.
Szerinted mitől függ, hogy éppen milyen szerzőket, iskolákat kapnak fel? Mi az, ami az éppen aktuális trendbe emeli őket?
A trend-művészetnek, művészi megfogalmazásoknak is megvan a közönsége, ami egyfajta reflexeket hoz elő az előadónál; tudja, mi lesz az a hatás, ami sikert fog kiváltani. Én egészen más kultúrából jöttem, olyan mestereim voltak, akik gyökeresen más felfogást képviseltek. Alapvetően trend-ellenesek, cserébe viszont rendkívül zene-pártiak és elkötelezettek voltak, akik fáradhatatlanul azt tanították, hogy a zeneszerzővel azonosuljunk és ne önmagunkat fitogtassuk.
Volt már alkalmad valaha egykori mestereiddel együtt játszani?
Sajnos nem. Kocsis Zoltánnal is csak akkor, ha zongoraversenyt kísért le. Az nagyon izgalmas volt. Hihetetlenül inspiráló egyéniség, már akkor is a legjelentősebb zongoristaként volt jelen a zenei életben. De ennyi idő távlatából is biztosan érdekes lenne egy közös koncert.
1989-ben, rögtön azután, hogy lediplomáztál a Zeneakadémián, külföldre utaztál, azóta is Hollandiában élsz. Ritkán játszol Magyarországon - ad valamiféle többletet, ha magyar a hallgatóság vagy azok, akikkel fellépsz?
Igen, mindig ad egyfajta otthoni ízt, ami összehasonlíthatatlanul más, mint bárhol. Ha a Zeneakadémián játszom, nem tudom magamból kimosni az ott töltött 10 évet, a vizsgák drukkját, az előadásokat, az óriási tanáregyéniségeket, akik napi szinten részeivé váltak az életünknek. Őrületes módon, zsigerileg térnek vissza. Kitörölhetetlenek. De a világ bármely pontján otthon tudom magam érezni, ahol értő, szenzitív, nagyon odafigyelő közönség hallgat és érzem velük a kapcsolatot, hogy rám tapadnak a füleik és valami megszületik köztünk. Sokszor már akkor, amikor belépek egy-egy terembe - lehet az akár egy kis vidéki templom itt Hollandiában is. Igaz, nagyon más vérmérsékletűek, mint például a magyarok, de szinte tapintani lehet azt a minőségi figyelést, amivel hallgatni tudnak.
Ezért választottad éppen ezt az országot?
Á, nem. Nekem eszembe se jutott volna, hogy éppen ide jöjjek, magánéleti okok miatt alakult így. Ha nagyon fatalista lennék, azt mondanám, egyszerűen így kellett történnie, mert annyira elütően más volt az a közeg, ahonnan jöttem. A családom, a habitus, a felfokozottság, a művész-háttér, a mentalitás, minden. A holland nem egy szentimentális nép, nem a szenvedély, az érzelmeik uralják őket, sokkal inkább racionálisak.
Hogy ment a beilleszkedés? Rögtön kilépve a nagybetűs életbe nem lehetett könnyű...
Azt nem mondanám, hogy belesimultam a környezetbe, mert vagyok, aki vagyok, de valahogy megregulázta a jellememet. Itt sokkal egyértelműbbé vált, hogy tisztázzam magam, ki is vagyok tulajdonképpen. Mindent újra kellett kezdenem, új utakat, csapásvonalakat keresnem és kijárnom, ami önismeretileg és a kontrasztok miatt is egy óriási kihívás volt. Itt az emberek már kisgyerek koruktól hozzá vannak szokva ahhoz, hogy véleményt formáljanak és ennek hangot is adjanak.
Hogy látod, milyen sajátosságai vannak a holland művészeti életnek? Milyen párhuzamokat, különbségeket emelnél ki például a magyar kulturális szférával összevetve?
Azt látom, hogy Hollandiában is a menedzser-szisztéma működik. Amikor én eljöttem Magyarországról, ott sokkal centralizáltabb volt ez a szféra. Ha a hollandok észre veszik, hogy van köztük egy kimagasló tehetség, nem félnek odaadni a nagyvilágnak, sokkal kevésbé van meg bennük az az érzet, hogy „ő a miénk". Talán a kollektivitás, a nemzeti büszkeségük nem annyira erős.
És a közönség?
Nálunk a 80-as, 90-es években elképesztő közönség volt! A kultúra sokkal elérhetőbb, magától értetődőbb részét képezte az emberek életének. Emlékszem, amikor Menuhin Pesten járt és frenetikus koncertet adott, hatalmas sorok kígyóztak a bejárat előtt a Király utcában. Nemrég a kezembe akadt egy gyerekkori naplóm, amiben leírtam, hogy Rados és Kocsis négykezes estje előtt gyakorlatilag verekedtünk a helyekért, alig vártuk, hogy a kordonnál beengedjenek minket. Ezek kiemelt, nagyon fontos pillanatok voltak. Hollandiában óriási a választék, egyik nemzetközi nagyság jön a másik után. Nagy kordonáttörések itt azért ritkán történnek.
