Véget ért a Kaposfest. Évről évre meglep, hogy mennyire más kronológia szerint telik itt az idő: annak ellenére, hogy a koncertek közben nem egyszer lehetett már részünk végtelennek tűnő, az örökkévalóságot kicsit közelebb hozó pillanatokban, valahogy mégis csak huss, leperegnek a napok. Pont úgy, mint az első száraz falevelek a Kultúrpalota felé vezető fasoron, amelyek félreérthetetlenül jelzik, hogy múlóban a nyár is.
Közben a város él mellettünk, az emberek reggelente dolgozni indulnak, betérnek a pékségbe, a főtéren álló szökőkút körül ülnek és fagylaltoznak. A Kaposfest kicsit mindenütt ott van, és itt elsősorban nem az explicit dolgokra, az óriásplakátokra vagy a Kultúrpalota bejáratát őrző „Ficsúrra" gondolok. Valahogy indirekten is képes belopakodni a város hétköznapjaiba. Például nem egyszer fordult már elő, hogy bementem a boltba, a piacon vagy a cukrászdába és ott a tegnap esti koncertről beszélgettek, fiatalok és szép korúak ugyanazzal a lelkesedéssel – jó volt hallani.
Ebéd után rendre látom, ahogy a művészek próbálni indulnak a zeneiskolába, kezükben-hátukon hangszertokokkal, kottákat böngészve, a hotel folyosóján haladva pedig óhatatlanul elcsípek olykor valamelyik szobából egy-egy, gyakorlás közben kiszűrődő hegedűszólamot (közben meg már azon jár az eszem, hogy vajon mennyi idő van még az esti koncertig). Apró dolgok, de tudom, hogy máshol, máskor egyszerűen nem történhetnek meg, legalábbis ilyen formában, ilyen ízzel biztosan nem. És a zene mellett pontosan ezek fognak nagyon hiányozni. Az életérzés, amiből egy kicsit talán át lehet majd menteni a jól megszokott mindennapokba – csak hogy télen ne fázzunk annyira.
 |
| Baráti Kristóf, Würtz Klára, Várdai István Mózsi Gábor |
