– Igen, borzasztóan el tudja terelni az ember figyelmét. Például a Müpában egyszer egy közel ülő néző a telefonját babrálta, a kijelző fénye pedig rettentően megzavart és fel is bosszantott egyben. De ugyanennyire felvillanyozó is tud lenni, amikor azt látom, hogy a közönség együtt lélegzik velem, éli a zenét, mosolyog vagy meghatódik. Természetesen erre van inkább példa, mint a telefonozásra.
– Júniusban premiered volt az Operaházban: te énekled a Tündérkirálynő című darab főszerepét. Mesélj kicsit erről!
– Sebastian Hannack rendkívül énekesbarát díszletet tervezett, ami gyakorlatilag kidobja a hangot, sokat segít abban, hogy szárnyaljon. Az eredeti Purcell-mű újragondolt változata a 40-es évek film noir-jaira hasonlít, a fekete-fehér jelenetekre, megvan benne a bűnügy szál és a klasszikus femme fatale-karakter. Szerintem zseniális és izgalmas elgondolás, amit Almási-Tóth András rendező kitalált, hogy miként fonódnak össze a végén a szálak, a szereplők, hogyan történik meg tényleg a bűntény. Tulajdonképpen olyan, mint egy krimi, aminek a kis puzzle-darabkái a közönség számára is csak a végén állnak össze. Ehhez még hozzájönnek a jazz-betétek, amelyeket a Modern Art Orchestra játszik Fekete Kornél trombitaművész vezetésével, és amelyek az opera különböző számai között vannak elhelyezve. Purcell-témákra improvizálnak, újítóan, de azért felismerhetően. A cselekmény sem fedi az eredetiét, a Szentivánéji álomét, csupán szimbolikusan utalásokban lehet ráismerni, például a díszletben vagy apró mozzanatokban.
|
Baráth Emőke és az Ensemble Cantilene
Mózsi Gábor |
– Tehát gyakorlatilag egy teljesen új produkcióról van szó. Te magad hogy állsz a klasszikusok újragondolásához, a műfajokkal való kísérletezéshez?
– András mindig is híres volt arról, hogy szeret új dolgokat kipróbálni, nagyon nyitott rájuk. Én is így vagyok vele. Ha egy koncepció működik, akkor is, ha extravagáns és elüt egy tradicionális elképzeléstől, nekem semmi ellenvetésem nincsen, sőt, örülök, hogy valami frissben és izgalmasban részt vehetek.
– A jazz, a film noir világában hogy érzed magad? És a femme fatale-ként?
– Hozzám nagyon közel áll ez az atmoszféra. Annyira gyönyörűek a jelmezeim, a sminkem és a parókáim... Szerintem ez pont az a stílus, ami minden nőt széppé tesz.
– Még tavasszal említetted, hogy nyáron Melkbe utazol a barokk fesztiválra. Ezek szerint a vakáció idején sem pihensz?
– Melkben Pablo Heras-Casadóval, egy nagyon fiatal, de már most nagyon híres karmesterrel énekeltem. A koncert előtti napon érkezett, elképesztően felkészülten. Két nappal előtte még a Carnegie Hallban vezényelt le egy nagyszabású koncertet, ami teljesen más világ volt, mint a Monteverdi-darabok... De teljesen flottul ment a közös munka, hiszen a zenekar és a kórus is abszolút profikból állt. Elég volt két próbát megejteni ahhoz, hogy úgy szóljon, ahogy szólnia kellett. Fantasztikus volt Melkben énekelni, bár az a grandiózus tér akusztikájában sem olyan, mint egy koncertterem, de éppen ez adta meg a spiritualitását és a szépségét. Ezen kívül volt koncertem és lemezfelvételem Vashegyi Györggyel, akivel olyan együtt dolgozni, mintha a második családommal lennék. Legutóbb német egyházi kantátákat, motettákat énekeltem vele, gyönyörű korabarokk német darabokat, és nagy örömömre megtelt a Budapest Music Center terme. Meg is hatódtam, mert nem számítottam arra, hogy egy olyan koncertre is ilyen sokan eljönnek, amelynek a repertoárjáról akár nincs is előzetes ismeretük.
– A meghatódást vehetjük szó szerint?
– Igen, rendszeresen előfordul velem, de csak akkor, ha nem én éneklek, vagy mondjuk a zenekar játszik és van egy akkord vagy zenei részlet, ami nagyon hirtelen eltalál a szívemhez.
– A melki fellépésen kívül mit tartogatott még a nyár?
– Júliusban voltam a Verbier-fesztiválon is Mozart c-moll miséjét énekelni, ami izgalmas kihívást jelentett. Először 2011-ben vettem részt rajta akadémiai növendékként, amikor fődíjat is nyertem, azóta pedig rendszeresen visszahívnak. Az ideinek azért is örültem különösen, mert Takács-Nagy Gáborral léphettem fel, akit az egyik legnagyobb zenésznek tartok. Fantasztikus adomány ez az élettől. Olyan pozitív energiákat ad, olyan erőt, hogy egyszerűen csak visz előre, és rengeteget segít, ahogy beszél a zenéről és instruál.
– A fesztiválszezon – legyen szó akár könnyű-, akár komolyzenéről – a közönség számára egyértelműen a kikapcsolódásról, a szórakozásról szól, de hogy látjátok ezt ti, a fellépő művészek „belülről"?
– Bár egy fellépés mindig bizonyos szintű stresszel jár, az tény, hogy ha nyár van és jó az idő, kellemes a környezet, hihetetlen mértékben megkönnyíti a dolgot. Az alaphangulat sokkal emelkedettebb, ez pedig az előadókra is óhatatlanul ráragad. A közönség is lazább, nyitottabbak a befogadásra.
– Az augusztusi Kaposfesten a barokk Monteverdi- és Marini-darabok mellett Debussyvel és Ravellel mutatkoztál be. Miért éppen ezekre esett a választásod?
– A barokk válogatást Anneke Boekével – aki blockflötén játszik - állítottuk össze, de ahhoz én ragaszkodtam, hogy más stílusú darabokat is hozzak. Mindig szeretem megmutatni, hogy mennyi minden van a tarsolyomban. A Fêtes galantes pour Madame Vasnier című Debussy-darabnál Fejérvári Zoltán kísért, aminek nagyon örültem, hiszen ő az egyik kedvenc zongoristám a fiatalabb generációból. Mostanában sokat foglalkoztam Debussyvel, a dalciklusokkal, lemezfelvételem is volt nemrég. Kifejezetten olyat szerettem volna magammal hozni, amit már gyűrögetek egy ideje, így a választás kézenfekvő volt. Ravel Madagaszkári dalok című művénél Várdai István volt az egyik partnerem; óriási megtiszteltetés, hogy színpadon lehettem vele, ráadásul ilyen gyönyörű darabban. Ahogy az elején elkezdett csellózni azon a hangszínen, azzal a dinamikával, olyan labdát dobott fel, amire csak annyit mondtam magamnak: na jó, Baráth Emőke, ezt most úgy kell folytatnod, hogy méltó párja lehess... De ilyen muzsikusok mellett semmi miatt nem kellett aggódnom. Azon felül, hogy ösztönöztek, teljesen biztonságban érezhettem magam velük. Zolival azért is, mert minden egyes alkalommal teljesen ott van agyban, elképesztő módon tud koncentrálni és egy olyasfajta egységben gondolkodni (persze a zongoristákra ez amúgy is jellemző, nem hiába van előttük az összes szólam), amitől egy erős bázist, talapzatot jelentett nekem. Akár az életemet is rábíznám.
– A próbák, előadások mellett mennyi időd jutott más koncertekre beülni?
– Szerencsére volt lehetőségem néhányba belehallgatni, és azt kell hogy mondjam, egytől egyig lenyűgöztek. A Ravel-trió azért is ragadott magával teljesen, mert egyrészt a szerzőt is nagyon szeretem, másrészt ilyen előadók (Würtz Klára, Baráti Kristóf, Várdai István) játékában nem mindennap hallhatja az ember.
– Hogy érezted, milyen volt a kapcsolatod a közönséggel? Már ha a zajos tetszésnyilvánítás nem lett volna elég egyértelmű...
– Rendkívül jól fogadtak mindent. Értőek és érzőek, odafigyelőek voltak, inspirálva ezzel minket, művészeket; hiszen ha érezzük, hogy ennyire ránk koncentrálnak, még többet akarunk adni. Itt tényleg minden adott, hogy a lehető legjobbat hozhassák ki magukból a művészek. Sokan odajöttek hozzám gratulálni és beszélgetni, volt, akitől ajándékot is kaptam, nagyon megkapó az itt tapasztalható közvetlenség.
(X)
