És ezért annyira élvezetes egy-egy olyan rendkívül intenzív zenei élmény, mint egy fesztivál. Amikor napról napra folyamatosan tapasztalod a muzsikát – minden érzékeddel rákapcsolódsz és magadba szívod. A hétfői estén elsőként Felix Mendelssohn-Bartholdynak egy meglehetősen ritkán játszott darabját hallhatta a Kaposfest közönsége. Érdekesség, hogy amikor Mendelssohn befejezte az F-dúr hegedű-zongora szonátáját, kifejezetten elégedetlen volt az eredménnyel. Saját maga csak úgy emlegette: az én „nyomorult szonátám". Ennek ellenkezőjéről mi sem tanúskodik jobban, mint a hétfő esti koncert. Kirill Troussov és Julien Quentin tolmácsolásában megbizonyosodhattunk arról, hogy Mendelssohn indokolatlanul volt oly szigorú magához. Az F-dúr szonáta komoly kihívás mind hegedűs, mint zongorista számára.
És hogy a két zenész mennyire különbözően az most kitűnően látszott. Kirill szinte sportteljesítményként, izzó húrokkal, néhol kissé talán eltúlzott vehemenciával, de megkérdőjelezhetetlen virtuozitással söpört végig a művön, feszes tempót diktálva önmagának és partnerének egyaránt. Mindeközben Quentin finom precizitásával, apró mozdulataival, pergőtűz gyorsaságú skáláival és futamaival ejtette ámulatba a közönséget. A két stílus pedig jól kiegészítette egymást, akkor is összetartva az előadást, amikor egyébként könnyen szétzilálódhatott volna a ritmus.
Kirill Troussov és Julien Quentint A Gringolts kvartett követte a színpadon Haydn D-dúr „A béka" fantáziacímmek ellátott vonósnégyesével. (Ezt a címet az utókor aggatta rá, az utolsó tételben alkalmazott bariolage technika rusztikus, „békakórusra" emlékeztető hangzása miatt.)
A Gringolts kvartett volt számomra az este üdítő meglepetése. Ritkán látni színpadon ennyire összhangban, ha megengedhető némi túlzás, szinte családként működő kvartettet. Minden lélegzésük, minden vonómozdulatuk eggyé vált. A játékuk tele volt érzelemmel, játékossággal és humorral (!), ami igazán unikális élmény a koncerttermek világában. Ahhoz, hogy egy együttes meg merje azt tenni, hogy a kottában előírt szünetet olyan hosszan kitartsa, hogy a közönség megérezve a csalafintaságot, felnevessen, bátorság, magabiztosság és főként bizalom kell. A zürichi gyökerű Gringolts kvartett tagjai, az orosz Ilya Gringolts hegedűs, a román Silvia Simionescu hegedűs, az örmény Anahit Kurtikyan brácsás és a német Claudius Herrmann csellista ismerik egymás minden rezdülését, és ettől olyan csodálatosak. Az pedig már csak a ráadás, hogy a Kaposfest szigorú fekete színpadi dresscode-jába szintén be tudtak csempészni egy kis játékosságot, öröm volt látni végre egy kis színt a zenészeken: Ilya Gringolts kivillanó piros zoknija, amely harmonizált Anahit Kurtikyan piros cipőjével és övével, valamint Claudia Herrmann élénkvörös rúzsával és körmeivel. Ez pusztán apró külcsín, ami azonban csak még szerethetőbbé teszi ezt a csupa lélek és tehetség zenekart.
Az estet Várdai István, a Kaposfest közönségének kedvence, és Nelson Goerner zárták Cézar Franck A-dúr szonátájával, mely eredetileg hegedűre és zongorára született, majd később maga Franck írta át a hegedűszólamot csellóra. És ezt milyen jól tette! Csak hálás lehet érte az utókor. A cselló mélyen búgó, ám mozgékony, intenzív hangjával a mű egészen más felhangokat kapott: sokkal drámaibbá és feszültebbé lett.
|
| Várdai István és Nelson Goerner |
Nehéz erről az utolsó műről írni. Mert míg általában, amikor koncerten ülök, és tudom, hogy az adott estéről majd egy cikknek kell születnie, már hallgatás közben elkezdek a fejemben írni. Most azonban ez nem így történt. Csak ültem, és teljesen feloldódtam a zenében. Figyeltem Várdai táncszerű mozdulatait, amint hol éppen csak érinti a csellót, hol pedig az a képzetem támadt, hogy menten összeroppan a kezében a hangszer. Láttam az arcának rezdüléseit, amelyek megannyi érzelmet tükröznek, és pillanatról pillanatra változnak. Elmerültem Nelson Goerner egyszerre kifinomult és szenvedélyes zongorajátékában, ahogy teljes testével, minden porcikájával muzsikál, és pár perc után úgy éreztem, hogy a hangszer nem is egy különálló tárgy, hanem a zongorista testének és lelkének a kiterjedése... és miközben ezek az impressziók kavarogtak bennem, azon kaptam magam, hogy eleredtek a könnyeim. És ezt úgy hívják: katarzis.
(x)
