De mitől megkülönböztethetetlenül jobbak, más hangszerhez nem foghatóvá a Stradivarik? Némileg lírai az a magyarázat, miszerint alkotója igazi géniusz volt, aki isteni sugallat hatása alatt dolgozott; a tudomány azért ennél jóval egzaktabb hipotéziseket állított fel a témában. A fizikai elméletek a méretet, mértékeket és arányokat, a rezgések frekvenciáját veszik alapul, a professzor által képviselt kémiai elmélet szerint azonban a titok inkább az anyagminőségben rejlik.
Stradivari idejében a hangszerek alapját képező lucfenyő-hasábok a folyókon úsztatva érkeztek meg rendeltetési helyükre, a feljegyzések szerint Velence közelében tárolták, majd vegyszerekkel konzerválták őket. A vizsgálatok során kiderült, hogy jelentős mennyiségű bórsavat, bóraxot tartalmaznak, amely keresztkötéseivel nagymértékben megerősíti a fát, egyben könnyebbé is teszi - ezáltal a hang tisztábbá, brilliánsabbá válik. Magán a fán kívül a lakk is rendkívüli figyelmet kapott egy-egy hegedű elkészítésekor, bár elsősorban esztétikai (azaz eladhatósági) szempontok miatt, a hegedű hangjára nem igazán volt hatással. A fennmaradt, körülbelül 600 Stradivari legnagyobb részéről ma már hiányzik az eredeti lakk, hiszen az évszázadok során rengetegszer tisztították, csiszolták, majd vonták be újabb és újabb rétegekkel, amelyeknek rendkívül bonyolult volt az architektúrájuk, nem is maga a mester, hanem helyi alkimisták dolgozták ki keveréküket.
Miután a múzeumok (nem is olyan régen) lehetőséget adtak a kutatóknak arra, hogy megnyissák hegedűiket, kiderült: a legtöbb Stradivari közepe teljesen ki van bélelve és rajtuk több tucatnyi leragasztott flekk látható – ezekre a tapaszszerű elemekre azért volt szükség, hogy az eltörött fát orvosolják. Minél több flekk gyűlt össze az adott hegedűben, annál jobb lett a hangja (aminek egyébként már vajmi kevés köze van az eredeti hangzáshoz).
Legyen szó azonban bármennyire kifinomult mesterműről, a rajta játszó tehetségének rendkívül fontos szerep jut abban, hogyan alakul az élete. Ha egy friss Stradivari hozzá nem értőnél kötött ki, sosem válhatott belőle jó hangszer, mondta a professzor. A máig fennmaradt példányok az elmúlt 300 év során már több százezer órás minőségi játékot rejtenek magukban, ami tökéletes, nemes hangzásukon érződik is. A régi hegedűk közül némelyek már nincsenek túl jó állapotban, és nem is a koruk miatt: főleg azért, mert agyonjátszották vagy rosszul javították őket.
Szerencsére a fesztiválon bőven akad rá alkalmunk, hogy tanúi lehessünk, milyen is az, amikor egy Stradivari a lehető legjobb kezekbe kerül. Elég, ha csak annyit mondunk: Baráti Kristóf az 1703-as Lady Harmsworthön játszik, de a vasárnap esti koncerten bemutatkozó Kirill Troussov is egy hasonló remeket tudhat magáénak. A Nagyváry professzor előadása után következő, hangszeres bemutatóval kísért beszélgetés során ők és a szintén hegedűművész Eduard Wulfson (aki nem mellesleg a Stradivari Társaság igazgatója és Baráti egykori mestere) meséltek arról, milyen kötelék fűzi a virtuózokat hangszerükhöz.
|
Érdeklődők a Stradivari előadáson
Mózsi Gábor |
Wulfson egy 1713-14 körül készült hangszert hozott magával, amiről már az első percben elárulta: még sosem „járt" Magyarországon, jelenleg egy magángyűjtemény része, így duplán kivételes alkalom volt, hogy láthattuk, sőt később hallhattuk is. Troussov jelenlegi, 1702-es
készítésű hegedűjével Londonban találkozott, azelőtt egy másik, 1727-es Stradivarin játszott. Első látásra szerelembe is esett vele. Ahogy felidézte az emléket, azt mondta: meghatározó volt számára az a momentum, amikor először megszólaltathatta. Brodszkij, a híres virtuóz után kapta a nevét, akinek Csajkovszkij a hegedűversenyét ajánlotta. Akárcsak az emberi hang, minden hegedű külön személyiséget sejtet. Ezt megerősítette a zongoraművész Julien Quentin is, kiemelve, hogy kamarazenészként a világ legjobb hegedűseivel játszik együtt, a közös produkciók során több tucat Stradivari-hanggal találkozott már. Minél jobb viszonyt alakít ki a művész a hangszerével, annál tökéletesebb lesz az "együttélésük", annál jobban kommunikálhatnak közösen a zene nyelvén. Ha a játszó rátalál arra a technikára, ami hozzá és a hegedűhöz is passzol, a lehetőségek végtelen tárháza, a színek ezer árnyalatú skálája jelenik meg előtte – magyarázta Baráti, aki a Stradivari Alapítvány jóvoltából jutott hegedűjéhez.
A mestermunkák hosszú életük során jó néhányszor cseréltek már gazdát, generációról generációra vándorolva. Sorsukat azonban nem mindig övezték olyanfajta idilli egymásra találások, mint amilyet Troussov is említett, sőt, némelyikük túl van már néhány meglehetősen hányattatott, drámai fordulatokkal megbolygatott fejezeten is. Noha valamennyi Stradivari hihetetlenül magas összegre van biztosítva, amelyet komoly és hosszadalmas tárgyalások előznek meg, lopások, eltűnések – ha nem is gyakran, szerencsére – így is előfordulhatnak. Bronislaw Hubermann elrabolt hangszere (ami ma egyébként Joshua Bellé) például hosszú-hosszú évek múlva került csak elő, miután a tolvaj megvallotta tettét a feleségének. Nem mellesleg máig ez az egyetlen precedens arra, hogy a biztosítótársaság fizetett a megkárosított művésznek, majd miután megkerült a hegedű, vissza is kérték a pénzt. Előfordult már, hogy egy csellista a taxi hátsó ülésén felejtette a hangszerét, de olyan is, hogy egy hegedűt azzal a Porschéval együtt loptak el, amiben a tulajdonosa tartotta.
A különféle kalamajkák sorában azért olykor humoros mozzanatok is felbukkannak. Wulfson zárásként elmesélt anekdotája szerint egy napon beállított hozzá egy hölgy és rá akarta őt beszélni arra, hogy vegye meg tőle "eredeti" Stradivariját. A hiba épp csak az volt, hogy a hangszerről már messziről lerítt: köze sincs az olasz mesterhez, ráadásul a belsejébe még bele is volt írva, Csehszlovákiában készült. Erre a hölgy csak annyit felelt: lehet, hogy Stradivari éppen ott vakációzott. (Valljuk be, ez az anekdota már-már a brácsás viccek lélektani határát súrolja...)
