galéria megtekintése

Kontrasztok – zenén innen és túl

1 komment

Csímár Kamilla

A Kaposfest első délelőtti koncertjének zárószáma Bartók Béla Kontrasztok című műve volt. Ahogy ott ültem és hallgattam ezt az elsőre szinte felfoghatatlannak tetsző, de annál magával ragadóbb muzsikát, az motoszkált a fejemben, hogy ez az egyetlen szó : kontraszt – milyen tökéletesen illik a Kaposfesthez.

Számomra a legnagyobb kontrasztot a Kaposfest egy hetében talán maga a helyszín jelenti. Szeretem Budapestet, vérbeli fővárosi vagyok, élvezem a nyüzsgést, a zsongást, a rengeteg programlehetőséget – és minden rajongásom és elfogultságom ellenére is: van, hogy úgy érzem: elég volt. El innen, messzire. És most itt vagyok. Eljöttem. Messzire. Ahol, noha ugyanúgy dolgozom, mint otthon, mégis minden egészen más. A munkához szükséges jótékony csendet csak a szomszédos szobákból átszüremlő hegedűgyakorlás hangja töri meg, esetleg a Nagyboldogasszony-székesegyház harangja...

De azt is mondhatnánk, hogy maga a Kaposfest nem más, mint megannyi kontraszt sokasága – a legkülönfélébb korok nagyjai, stílusai találkoznak itt egymással, a legkiválóbb zenészek, szólisták, nagy egyéniségek lépnek együtt színpadra – és ebből a kavalkádból, sok-sok különbözőségből végül mégis valami csodálatos harmónia születik meg.

A ma délelőtti koncert épp ennek az ékes példája. A program első felében barokk műveket hallhattunk, majd a régi zene után, szünet nélkül, szusszanásra még csak esélyt sem hagyva (majd szusszanunk a koncert után, ebéd közben) azonnal következett egy óriási időugrás Ravel és Bartók műveivel. A műsorválasztás és beosztás kiváló – épp megfelelő hosszúságú és kiváló dinamizmusú ahhoz, hogy ne kezdjen el az éhes közönség izegni-mozogni idő előtt.

 

A koncert William Babell D-dúr concertójával kezdődött, melyet blockflötére és vonósokra írt a mester, aki kortársa, a zeneszerző és zeneteoretikus Johann Mattheson szerint virtuozitásában még Händelt is felülmúlta. Hogy így volt vagy sem, nem tudhatjuk, de az tény, hogy Babell jó pár dologban megelőzte korát, például abban, hogy akkoriban egyáltalán nem jellemző módon, operaátiratokkal lett igazán híressé. (Ez a műfaj aztán csak jóval később, a 19. században vált népszerűvé.) Hogy Babell neve és munkássága miért szorult háttérbe, nem ehelyütt fogjuk megfejteni, most egészen egyszerűen csak örülünk annak, hogy a Kaposfesten egy olyan ritkaság is felcsendülhetett, mint az ő concertója, a Fesztivál zenekar tagjaiból idén alakult Ensemble Cantile előadásában. Annak ellenére, hogy a zenekar még új, a sok éves ismeretség, a nagy tudás és a tapasztalat látszott az együttmozgásokon – a dallamot úgy adták kézről kézre, mintha csak labdáznának, megtartva a tökéletes egyensúlyt mind dinamikában, mind ritmikában.

Azt azonban nem tudtam nem észrevenni (és most nem tudom elhallgatni), hogy a blockflöte sajnos néha megtörte a zenekar békés harmóniáját, és ki-kizökkentett a felhőtlen élvezetből. De Händel c-moll triószonátája már visszavezetett a teljes elmélyülésbe, amely után mellbevágó intenzitással jött Maurice Ravel Szonátája hegedűre és csellóra Baráti Kristóf és Várdai István előadásában. Ravel ezt a művet felkérésre írta kortársa, Debussy halálának második évfordulójára. A darabválasztás ismét remeknek bizonyult: Ravelnek ez egy meglehetősen ritkán játszott remeke, amely azonban, nagy veszteség, lévén szó egy egészen kiváló alkotásról, tele feszültséggel, váratlan fordulatokkal, kontrasztokkal. Az egyik pillanatban még izzó, virtuóz futamokkal találjuk szembe magunkat, egy másikban meg már óvatos, halk, szinte tapogatózó dallamokkal. Baráti Kristóf és Várdai István pedig két olyan világklasszis, akiknek az előadásában igazi kiváltság egy ilyen unikumot meghallgatni.

És végül elértünk a zárószámhoz, amelyről korábban már szóltam: Bartók Béla Kontrasztok című alkotása, melyet klarinétra ( Kohán István) és hegedűre (Baráti Kristóf) írt, zongorakísérettel (Víkingur Ólafsson). A darabot az akkor már világhírű Benny Goodman klarinétos rendelte meg Szigeti József hegedűművész tolmácsolásával, a kikötés mindössze annyi volt, hogy a 6-7 perces műben legyen alkalma mind a klarinétosnak, mind a hegedűsnek megcsillogtatnia virtuozitását.Adódott rá alkalom. Bőven. És az utókor nagyjainak is.

Olyannyira, hogy Baráti Kristófnak a darab végére alig maradt valami a vonójából, olyan intenzitással játszott. Kohán István, Baráti Kristóf és az izlandi ifjú zongoraművész, Víkingur Ólafsson elképesztő összpontosítással volt jelen a színpadon, egyetlen pillanat sem volt, amikor „kiengedtek" volna– ami talán leginkább annak köszönhető, hogy a Kaposfest egy fesztivál, így nagyon kevés idő van felkészülni egy-egy előadásra, a művészek itt és most találkoznak, nem előzi meg hosszas próbaidőszak a koncertet. És ez éppen ezért olyan izgalmas és megismételhetetlen. (x)

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.