galéria megtekintése

Teltházas koncerttel indult el a Kaposfest

0 komment

Dömötör Nikolett

Sem a fellépő művészek, sem a közönség nem hazudtolták meg magukat a szombat esti nyitókoncerten. Mindnyájan adtak és kaptak – a megszokott profizmust, minőséget, vibráló energiákat, lélekemelő és szenvedélyes pillanatokat, tapsorkánt és persze ráadást.

Kaposvár, szombat este, hét óra. Egyre gyűlik, duzzad a tömeg a Szivárvány Kultúrpalota lépcsőinél, mintha bizony valamit ingyen osztogatnának. Egy messziről jött idegennek valószínűleg nem az lenne az első tippje, hogy ez a rengeteg ember komolyzenei koncertre vár a hétvégi derűs, bár kissé hűvös nyári estén, és hogy amit ingyen osztogatnak, az bizony a Kaposfest mindennap megjelenő hírmondója. Pezsgőspoharak koccannak, beszélgetés- és nevetgélésfoszlányok hallatszanak innen is, onnan is, a várakozók arcán olykor megvillan az utcai lámpafény. Csupán pár perc és kezdődik a nyitány.

Baráti Kristóf

Maga a repertoár a jó és különleges értelemben vett kontrasztosságot tükrözi, összeállításakor a művészeti vezetők, Baráti Kristóf és Várdai István láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy milyen darabok passzolnak egymás mellé. Átgondolt koncertműsor született így meg, egyrészt zenetörténeti vonatkozásban, de a művek hangulatát, a zeneszerzők zenei nyelvét és nemzetiségét tekintve is. Az nem véletlen, hogy sok, a romantika korából ránk maradt művet emeltek be, hiszen a mai kamarazenei-irodalom repertoárjának jelentős része a 19. században keletkezett, de ezen darabok mellett több huszadik századi, bécsi klasszikus és barokk mestermunka is elhangzik. Azonban nemcsak a műsorra tűzött darabok illeszkednek jól egymáshoz vagy egészítik ki éppen a másikat, az azokat interpretáló művészek esetében is ugyanezt figyelhetjük meg. Remek példa erre Beethoven a-dúr szonátája csellóra és zongorára, amelyet az est kezdő produkciójaként a házigazda Várdai István és Frankl Péter szólaltatott meg; az összhang érezhetően remekül működött köztük, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy nem egyszer játszották már együtt. Az elejétől kezdve nagyon harmonikusan kommunikáltak, szó szerint együtt lélegeztek a zenével, az "egy húron pendülés" pedig már csak az összekacsintásokból is nyilvánvalóan kitűnt.

 

Másodjára Schubert hegedűre és zongorára komponált C-dúr fantáziáját hallhattuk, amelyet nem sokkal a Winterreise-dalciklus befejezése után alkotott meg a szerző, méghozzá igen rövid idő alatt. Schubert úgy kívánta megírni a darabot, hogy abban kifejezésre juthasson a hegedűs (Josef Slavík) virtuozitása. Az 1828-as bécsi bemutató azonban a vártnál mérsékeltebb lelkesedést váltott ki, egy korabeli recenzens sem ír róla éppen dicsérően: "A Fantázia jóval több időt vett igénybe, mint amennyire egy bécsi fel lenne készülve, hogy szellemi gyönyöröknek szenteljen" - olvashatjuk a burkoltan elmarasztaló sorokat. És bár a figyelem fenntartását az előadók, Baráti Kristóf (hegedű) és Fejérvári Zoltán (zongora) csodálatos játéka szavatolta, kritikusi vélemény szerint kissé szentimentálisra vették a dal megfogalmazását; az utolsó tétel variációsorozatának letisztításával talán jobban is érvényesülhetett volna az előrehaladás dinamikája. Hozzá kell azonban tenni, hogy a schuberti variációk eleve nem mondhatók kifejezetten változatosnak egymás utániságukban, de amilyen hangon elindult, megszólalt, "az maga volt a gyönyörűség", mind a zongora-, mind pedig a hegedűjátékot tekintve, Baráti és Fejérvári nagyon szépen vitték előre a végtelennek tűnő dallamot. 

Várdai István és Frankl Péter

A záró produkció Csajkovszkij Firenzei emléke volt, amely valóságos energia- és érzelmi bombaként hatott és robbant a koncertteremben. Az, hogy a hat hangszer (Baráti Kristóf, Pusker Júlia - hegedű, Várdai István, Anastasia Kobekina - cselló, Szücs Máté, Vicki Powell - brácsa) homogénen szólaljon meg, nem egyszerű feladat, de a művészek elképesztően precíz módon ügyeltek arra, hogy mikor ki a fontosabb, és hogy mindannyian benne maradjanak a darab sodró lendületében, dobogásában. Szenvedélyesen játszottak, ugyanakkor hatalmas koncentrációval és rációval. Öröm volt figyelni, ahogy érzelmeik pillanatnyi változásai kiültek az arcukra és teljesen átadták magukat a zene vibráló erejének. Hangszereik egymásnak felelgettek, mintha dialógusokat folytattak volna. A kamarazene egyik legfontosabb összetevője a párbeszédszerűség - nemcsak a Csajkovszkij-darab, de az elsőként hallott szonáta is így van megkomponálva az egész: a cselló kezd, utána a zongora játssza ugyanazt a témát, majd a cselló jön egy újjal, aztán újra kiegészítik egymást, kontrapunktikusra hajazó feldolgozásokkal. Ajándék ezt olyan formában hallani, ahogy a kaposvári közönség megkapta tőlük: hogy kijöjjön a dinamika, hogy érezni lehessen a mű struktúráját, a hangsúlyokat, a formahatárokat, az újonnan bejövő formákat és harmóniákat. Az ajándék kibontása után pedig a hálás közönség félreérthetetlen módon ki is fejezte köszönetét és tetszését - illem ide, illem oda, zabolátlanul elkezdett dobogni, bravózni, hogy a vastapsot ne is említsük. Úgyhogy mit volt mit tenni, a művészek kénytelenek voltak ráadásként ismét eljátszani a harmadik tételt, amivel megkoronázták ezt a felejthetetlen estét. (x)

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.