Sem a fellépő művészek, sem a közönség nem hazudtolták meg magukat a szombat esti nyitókoncerten. Mindnyájan adtak és kaptak – a megszokott profizmust, minőséget, vibráló energiákat, lélekemelő és szenvedélyes pillanatokat, tapsorkánt és persze ráadást.
Kaposvár, szombat este, hét óra. Egyre gyűlik, duzzad a tömeg a Szivárvány Kultúrpalota lépcsőinél, mintha bizony valamit ingyen osztogatnának. Egy messziről jött idegennek valószínűleg nem az lenne az első tippje, hogy ez a rengeteg ember komolyzenei koncertre vár a hétvégi derűs, bár kissé hűvös nyári estén, és hogy amit ingyen osztogatnak, az bizony a Kaposfest mindennap megjelenő hírmondója. Pezsgőspoharak koccannak, beszélgetés- és nevetgélésfoszlányok hallatszanak innen is, onnan is, a várakozók arcán olykor megvillan az utcai lámpafény. Csupán pár perc és kezdődik a nyitány.
 |
| Baráti Kristóf |
Maga a repertoár a jó és különleges értelemben vett kontrasztosságot tükrözi, összeállításakor a művészeti vezetők, Baráti Kristóf és Várdai István láthatóan nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy milyen darabok passzolnak egymás mellé. Átgondolt koncertműsor született így meg, egyrészt zenetörténeti vonatkozásban, de a művek hangulatát, a zeneszerzők zenei nyelvét és nemzetiségét tekintve is. Az nem véletlen, hogy sok, a romantika korából ránk maradt művet emeltek be, hiszen a mai kamarazenei-irodalom repertoárjának jelentős része a 19. században keletkezett, de ezen darabok mellett több huszadik századi, bécsi klasszikus és barokk mestermunka is elhangzik. Azonban nemcsak a műsorra tűzött darabok illeszkednek jól egymáshoz vagy egészítik ki éppen a másikat, az azokat interpretáló művészek esetében is ugyanezt figyelhetjük meg. Remek példa erre Beethoven a-dúr szonátája csellóra és zongorára, amelyet az est kezdő produkciójaként a házigazda Várdai István és Frankl Péter szólaltatott meg; az összhang érezhetően remekül működött köztük, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy nem egyszer játszották már együtt. Az elejétől kezdve nagyon harmonikusan kommunikáltak, szó szerint együtt lélegeztek a zenével, az "egy húron pendülés" pedig már csak az összekacsintásokból is nyilvánvalóan kitűnt.
