Sokáig úgy gondoltam: a keleti blokkból csak a nyugati példákat utánozni próbáló magyar „koraszülött jóléti állam” polgárai érezhették relatíve biztonságban élőnek és megbecsültnek magukat. Nekem az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb irodalmi élménye a 2015-ben irodalmi Nobel-díjjal elismert Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyve. A nagyon árnyalt, rendkívül sokrétű társadalmi tablónak az a legerősebb részlete, hogy az egykori szovjet társadalomnak mennyire nagy része nem akarta azt a széthullást és vadkapitalizmust, amivel a jelcini években kénytelen volt megismerkedni. És hogyan kapaszkodtak bele aztán tekintélyuralomba, vallási, etnikai közösségbe, hogyan támadtak fel mindazok az ordas eszmék, amelyekről azt hitték, rég a történelem süllyesztőjébe kerültek.
Szerbiában aranykorként emlegetik, amikor az Adria mindenkié volt, a fizetések és a nyugdíjak közelítették az osztrákot – mindenki dolgozott, de csak annyit, amennyit a munkaidő előírt. Aztán felszabadultan elment szabadságra – és amikor visszatért, még mindig megvolt a munkahelye. Sokáig nem értettem, miért erősödött meg a szélsőjobb Hollandiában is. Barátaink, tanár-ápolónő házaspár a kilencvenes években még magabiztos, elégedett emberek voltak. Úgy érezték: az alsó középosztályok is keresnek annyit, amennyiből a kor színvonalán szépen meg lehet élni. A gyerekeik már nehezen találnak állást, a nyugdíjbiztosítás csak addig nyújt biztonságot, míg el nem fogy a befizetett pénz. Látjuk szemükben az ismerős keserű indulatot, amikor nincs hely a parkolóban, mert a „big menedzserek” hatalmas terepjárója másfél helyet foglal el.
Az (alsó) középosztály, a megszerzett életszínvonal és önbecsülés elvesztésétől fenyegetett rétegek ugyanúgy viselkednek a fényes centrumban, mint a sötét periférián.
Elégedetlenségükre és félelmeikre a korábbi mainstream pártok, értelmiségük és médiájuk nem kínál megoldást – sokkal inkább lenézést, blamálást. A demokráciában mindenkinek egy szavazata van. A részvénytársaságban mindenkinek annyi, amennyit a részvényei érnek. Ez a két logika keveredik egymással. A hétköznapokat már teljesen átitatta a tőke logikája. A fősodratú politikai erőkről az a tapasztalat szilárdul meg, hogy hiába váltják le egyiket a másikkal, a dolgok nem változnak. Kevesen mértéktelenül gazdagodnak, a többség csúszik lefelé. Európában, de a választási kampány jelzése szerint Amerikában hasonlóképpen ezt érzékelik az emberek, és ennek a megváltoztatására keresnek politikai erőket. Mindegy, ki, szélsőjobb, szélsőbal, viccpárt, milliárdos hordószónok – csak ne az eddigi dal legyen!
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Keserűen olvasom a különböző, egymással csak lazán összefüggő, mégis baljós tendenciává összeálló eseményeket értékelő cikkeket. Például, hogy a Brexitre a vidékiek, az idősebb korosztályhoz tartozók, a kevésbé képzettek szavaztak. Ráadásul az öregebbeknek volt képük elmenni szavazni, és élni alapvető demokratikus jogukkal, miközben az Y. meg a Z. generáció, amelynek a jövőjéről volt szó, a virtuális valóságban érzi jól magát, és a szavazás napján is csak az okostelefonját nyomkodta.
Hogy a török társadalom nagy része – de főleg a vidéken élők, a vallásosak, a műveletlenek! – inkább támogatta Erdogant, mint a puccsistákat, akik valamiféle „török tavasz”, egy nagyvárosi, világias, fiatal, versenyképes réteg érvényesülésére próbáltak rásegíteni a demokráciával oly erős összhangban álló katonai hatalomátvétellel. Csakhogy: a vidéken élő, vallásos, kevésbé képzett ember szavazata kevesebbet ér, mint az isztambuli informatikusé? Az angliai rozsdaövezetekben élő, elszegényedett, középkorú munkásé, mint a City-beli yuppie-é? Az ózdi volt vasmunkásé, mint a budapesti megmondóemberé?
A csalódott szavazók többsége is tudja vagy legalább sejti, hogy viccpártokra, szélsőségesekre és demagógokra veszélyes rábízni a társadalom irányítását. De akire szívesebben bízná, az meghallani sem akarja azt, ami őt izgatja.
Hiszen mit hall az átlagember, aki megpróbálna távol maradni a vallás, a nacionalizmus kínálta közösségektől? Hogy csak az ér valamit, aki versenyképes. A globalizációval az egész világ a versenytársad. Ha képes vagy technikai innovációra, ami mozgatja a növekedést, akkor érsz valamit. Ha olyan országban élsz, amely erre megfelelő környezetet biztosít, akkor az országod is ér valamit. De ha nem? Akkor nincs rád szükség.
Ugyanaz a „baloldali” média, amely teljes joggal minősíti a demokratikusan választott autokraták törekvéseit hatalmuk bebetonozásának, más cikkeiben kéjesen vetíti előre mindannak a megszüntetését, amit egykor jelentős részben baloldali politikai erők valósítottak meg,
egy emberközpontú – és nem technokrataelit-központú – értékrend alapján. Mindig indulatot kelt bennem, amikor arról írnak, hogy a nem túl távoli jövőben összeomlanak a nyugdíjrendszerek. Hogy a fiataloknak már nem lesz nyugdíjuk, ha nem takarékoskodnak. Aki sokat keres, az tud félretenni. Aki nem, az majd nyomorog. És a szövegek stílusában, kontextusában egyértelmű az üzenet: igen, éppen így lesz jó és igazságos!
Az is egy típusa a „progresszív” jövőképnek, hogy néhány évtized múlva mennyivel kevesebb emberre lesz majd szükség, ha már mindent a háromdimenziós nyomtatók csinálnak. Milyen jó lesz, amikor a robotok fognak gyártani mindent, gépek intézik az ügyeket, még műteni és cikket írni is azok fognak – csakis olyan emberekre lesz szükség, akik folyton újabb robotokat találnak ki, meg olyan robotokat, amelyek legyártják a még újabb robotokat. Úgyhogy aki nem elég kreatív ehhez, az nem kap fizetést, mert miért is kapna, bár azt nem tudni, ki és miből veszi meg azt a tömérdek árut, amit a piacra nyomtatnak.
Én úgy gondolom, kontraproduktív dolog az embereket gyalázni azért, mert jobban bíznak jó képességű egyszemélyi vezetőkben, akik értik, mi izgatja őket, és úgy tesznek, mintha segíteni is akarnának rajtuk, mint abban a receptben, hogy legyél különb a másik hét és fél milliárdnál, akkor nem lesz baj. Ha meg nem tudsz, akkor magadra vessél!
Egyelőre nemcsak Magyarországon, hanem globálisan sincsen ajánlat a társadalom derékhadának.
Szerintem lenne – egy újratöltött szociális piacgazdaság –, ilyen már volt, működött, frissíthető lenne. Nagyon tetszett nekem Obama első választási kampányában hirdetett programja is a sok munkahelyet teremtő globális ökogazdaságról – de nem lett belőle semmi. Holott idén már augusztus 13-ra feléltük a Föld 2016-ra rendelkezésre álló összes erőforrását.
Úgy tűnik, a világ fokozatosan csúszik a Putyinok, Orbánok, Trumpok, Erdoganok és a szaporodó hasonszőrűek karjaiba. Az a politikai baloldal, amelytől én – sokakkal együtt – megoldást remélnék, mégsem üzeni egyetlen gesztussal sem az unokámnak: nem, Milán, a papa Suzukija nem béna.
