Ismerik a befogadhatatlanság – paradox módon – megelégedést keltő érzését? Amikor annyi intenzív impulzus éri az embert, hogy szinte azt érzi, képtelen többet ésszel felfogni? Hogy kész, ennyi volt, megtelt a „merevlemez" (ami egyébként csak egy pillanatnyi állapot, mert valójában sosem tud betelni a „pozitív inputok tárhelye" ). Ezt általában egy-egy jó kiállításon szoktam tapasztalni, vagy utazások során, illetve most, a Kaposfesten, a napi két koncertet végigülve.
Lassan a Kaposfest vége felé érünk, és tegnap átéltük a fesztivál eddigi talán legintenzívebb napját. A délelőtti koncertet Schubert Lebensstürme, vagyis Az élet viharai című négykezese nyitotta. A "viharos" találó jelző az egész napra, nem csupán Schubert műve söpört végig a hallgatóságon tornádóként, de a nap több pontján is elfoghatott bennünket az az érzés, amit korábban emlegettem. Frankl Pétert mindig lelket gyönyörködtető színpadon látni, az pedig, hogy Würtz Klárával négykezeseztek, felért egy szimfóniányi zenei élménnyel.
 |
| Frankl Péter és Würtz Klára fotó: Mózsi Gábor |
Ritkán láthat az ember két ilyen kaliberű művészt egy zongoránál ülni. A vihar következő nagyobb lökése Sosztakovics 15. szimfóniája volt, Victor Derevianko átiratában, Víkingur Ólafsson, Baráti Kristóf, Várdai István, Tömösközi László, Joó Szabolcs és Schlanger Tamás előadásában zongorán (és cselesztán), hegedűn, csellón és megszámlálhatatlan mennyiségű ütőhangszeren. Ezelőtt nem ismertem ezt az átiratot, és kíváncsian vártam, hogyan hat a kamarazenekarra átalakított szimfónia – ha egy szóval kellene leírnom, azt mondanám: elsöprően. Egyáltalán nem volt egy pillanatig sem hiányérzetem, nem voltak üres ütemek, minden szimfonikus zenekari szólam tökéletesen megtalálta a kamarai megfelelőjét, és az előadókról, mint eddig mindig, most is csak elismerően lehet szólni.
