Mozartot egészen eddig nem hallhattunk a fesztiválon, kedden délelőtt került először terítékre. Esz-dúr klarinéttriójájt Kohán István (klarinét), Genevieve Srosser (brácsa) és Farkas Gábor (zongora) szólaltatta meg. A mű a "Kegelstatt", azaz a "Tekepálya" ragadványnevet kapta, ugyanis az hírlett róla, hogy Mozart játék közben komponálta (bár ezt valószínűleg csak a kiadó terjesztette eladhatósági szempontok miatt). Mivel Mozart olyan hangszerösszeállításra álmodta meg, ami korábban még nem létezett, a kiadó a beleegyezésével később átírta hegedűre, mert úgy egyszerűbb volt így eladni a kottát. Első tétele egy lassabb, andante tétel volt, amiben ismétlések sincsenek, mint ahogy az a szonátákban megszokott. Igazi érdekességként bukkant fel benne a körülírásos, díszítő motívum, az úgynevezett grupetto, ami aztán folyamatosan, újra és újra előkerült a darab során. A második, menüett-tételben sem a műfajra általában jellemző könnyedséget hallhattuk viszont, főként a trió-szakaszban. Írásmódja polifónabb, és van egyfajta romantikára hajazó, négy hangból álló jellegzetes dallama, amit először a klarinét hozott, később kicsit variálva vissza-visszatért. A mű zárótételében, a rondóban abszolút ki volt használva a klarinét éneklő dallama; Kohán fantasztikus játékától szinte nekünk is dúdolni támadt kedvünk.
A délelőttöt Bartók 3. vonósnégyesével fejeztük be, amelyet 10 évvel a második után komponált, 1927 decemberében, és amelyet a Gringolts Quartet játszott el, abszolút harmóniában nemcsak egymással (2008 óta zenélnek együtt), de a darabbal is. A műről köztudott, hogy egyike Bartók legradikálisabb partitúráinak. Ezt alá is támasztotta, hogy nagyon merész harmóniákkal találkozhattunk benne, sűrű polifóniával, ugyanakkor mégis klasszikusan letisztult, ami a '20-as évek darabjait idézi. (És nemcsak hogy a legradikálisabb, de a legrövidebb is, hiszen mindössze negyedórás.) Már rögtön az első, lassabb részt a disszonancia jellemezte, maga a dallam is nagyon kromatikus volt. Érdekesség, hogy időről időre különféle vonós effektusok bukkantak fel benne, amelyek között a legjellegzetesebbek az úgynevezett Bartók-pizzicatók voltak (lényegük, hogy a húr csípés után visszapattan a fára, már-már durva hangzást produkálva). Bizonyos fortissimóknál visszaköszönt az a fajta ütőhangszer-kezelés is, amit Bartók a zongoránál már kikísérletezett.
Az esti koncertet Schubert-művek foglalták keretbe. Kezdésnek jött a Bevezetés és változatok az Elszáradt virágok című dalra Mathieu Dufour (fuvola) és Farkas Gábor (zongora) kettősével. A darabban olyan, különféle módokon díszített és variált szólamok voltak, hogy azok a mindenkori zongoristának és a fuvolistának is szép kihívást jelentenek, elképesztően virtuóz technikát követelve. A két művésztől zseniális megoldásokat hallhattunk a lassú, drámai bevezető után, boszorkányos gyorsaságukkal hatalmas fokú koncentráció párosult, amit máshogy nem is lehetett figyelni és követni, csak tágra nyílt szemmel. És még akkor sem lehettünk biztosak abban, hogy nem szédülünk el. Érdekes volt figyelni a dúrok-mollok váltakozását és különféle figurákkal való variálódásukat, ahogy egészen sajátságos hangulatot teremtettek: sokszor az először mollban hozott dallamnál még fájdalmasabbnak tűntek a dúr variációk.
Ezután, a délelőtthöz hasonlóan, ismét barokk repertoár következett, ezúttal vokális művekkel, két Monteverdi- és két Marini-dallal. Baráth Emőke énekelt, az Ensemble Cantilene kísérte. Előadásában valahány dallam önálló életre kelt, ő maga pedig olyan természetességgel létezett a reflektorfényben fürdő színpadon, háta mögött a hattagú zenekarral, ami egészen megkapó volt. Ha kellett, bájos és elbűvölő, ha kellett, szenvedélyesen csábító vagy éppen összetört szívű szerelmes volt. Nem volt olyan, ami nem a rá egyébként nagyon is jellemző hitelességgel jött volna ki belőle, bónuszként pedig a „Lascia ch'io pianga" című áriát is elénekelt Händel Rinaldójából. A ráadás emelkedett pillanatai után David Walternek (oboa), Ella van Poucke-nak (cselló) és Julien Quentinnek (zongora), adta át helyét, akik Chausson Petit poéme című darabját játszották el, Walter átiratában, a hegedű helyett oboával. Az Opus 3-as zongoratrió első tételéből származó részletet ritkán hallhatjuk (Chaussonnak egyébként is kevés műve lett ismert) elomló, szinte szentimentális karakter jellemzi. Zongorával kezdődött meglehetősen sötét tónusban, utána pedig olyan ereszkedő csellómotívum követte, ami már-már a barokkos lamento-basszusra emlékeztetett. A fokozatosan kibontakozó, végül hömpölygővé fokozódó zene lírai volt és szenvedélyes, néhol deklamáló, beszédszerű szakaszokkal.
|
Frankl Péter és Baráth Emőke
Mózsi Gábor |
A triót követően Julien Quentin és Várdai István lépett színpadra Fauré Álom után című, zongorára és csellóra átírt, sokszor, sokak által előadott-feldolgozott dalával. Az egész produkció nem tartott tovább öt percnél, és pontosan olyan érzetet hagyott hátra, mint ahogy a címe sejteti: a kijózanító ébrenléttel együtt járó mélabús, reménytelen vágyakozást egy - talán örökre - elveszített idill után, ami lehet, hogy soha nem is volt igazán valóságos. A két művész annyira megkapóan, szenzitíven, az érzelmek rezdüléseit tökéletesen leképezve játszott, hogy a dallam még bőven a koncert után is, hosszú-hosszú ideig ott motoszkált bennem, eszembe juttatva Pilinszky versét a tengerpartot járó kisgyerekről, aki "mindíg talál a kavicsok közt egyre,/mely mindöröktől fogva az övé,/és soha senki másé nem is lenne." Azt hiszem, ezen az estén sikerült rátalálnom egy ilyen kavicsra, egy "elveszíthetetlenre", amiért hálás lehetek. (Valószínűleg nem csak nekem lett dallamtapadásom Quentin és Várdai előadásától. Valahol közel hozzám, a nézőtéren egy hölgy a taps után csak annyit suttogott szomszédjának: "De szívesen elhallgatnám még!" Nos, hát igen. Meg tudjuk érteni.)
Az édes álomból Schubert Pisztrángötöse ébresztett minket, amely Valerij Szokolov (hegedű), Genevieve Strosser (brácsa), Ella van Poucke (cselló) Devich Benedek (nagybőgő) és Julien Quentin (zongora) interpretációjában szólalt meg. A variált, strofikus, szinte népdalszerű dallam máig a szerző egyik legismertebbje, de szinte már megszületésétől kezdve nagy népszerűségnek örvendett, hamar híres is lett, annak ellenére, hogy öt tételből áll, nem három-négyből, mint a kamaraművek abban a korban. Az öt muzsikus felszabadultan játszott együtt; Quentinen sem látszott, hogy az este folyamán már harmadszorra áll ki a közönség elé. Hol könnyedén, elegánsan, hol meggyőző drámaisággal működött együtt a négy vonóssal, nem is kísérőként, a háttérbe húzódva, sokkal inkább egyenrangú partnerként zenélve velük. (x)
