Látogatóban vagyok egy hatágyas kórteremben, amelyet két személyre terveztek, de most teljes beteglétszámmal üzemmel, úgyhogy hely már nem maradt benne – csak a szagoknak. Emberszag, ételszag, vegyszerszag, orvosságszag, pizsamaszag, cipőszag, kötszerszag, infúziószag, plusz az ágyakon hat beteg, összesen hat szempár, ebből öt zárva.
Délután van, alszanak. A beteg szeme, akihez jöttem, az van csak nyitva. Engem néz, én nézem őt, nehéz helyzet. Senki nem is mondta, hogy könnyű lesz. Ha jól értem, ennek a kultúrának az Isten sem azt ígérte, hogy könnyű lesz, hanem azt, hogy irdatlan nehéz – de legalább elárult pár trükköt, amivel elviselhetőbbé lehet tenni. Az evangéliumokban olvastam néhány ötletetes életvezetési tanácsot. Milyen jó lehet igazi kereszténynek lenni, mélyen megélt, komoly hittel, ami messze túl van az önbecsapáson, de innen az önterápián.
Nézem a betegemet, nem szólok, mit szólnék. Kérdezzem meg, hogy jobban érzi-e magát? Hiszen látszik rajta, hogy rosszul van. Majd nyílik a szám, s egyszerre csak hallom, hogy ezt kérdezem: jobban érzed magad? A válasz rögtön ott rezeg a nyitott szempárban: igazán nagyon köszöni, hogy kérdezem, valamivel jobban. Érdemes volt megkérdezni.
