A minap a Sziget bejáratánál a szokásos motozás során a személyzet leleplezte az öngyújtózsebembe rejtett cukorkáimat. Évtizedek óta ott tartom Tic Tacjaimat. Pár darabot egy kis zacskóban. Ez eddig senkit se zavart. Meg is lepődtem, miért nem teszik vissza a helyére azonnal a napi adagomat. Úgy hittem, egy Tic Tac felismerhető zacskóban is. Ehelyett emberünk szemében tűz lobbant, hátraadta a zacskót, majd megkért, fáradjak velük. Így is tettem, hiszen tényleg súlyos a droghelyzet, fontos a szigorú ellenőrzés. Hamar nyüzsgés támadt azonban körülöttem, amolyan találathelyzet, gondterhelt arcok vizslattak, ajjaj, hangzott mindenfelől. Igaz, amellett, hogy nem hajítottam el a cuccot, nem eredtem futásnak és nem ugrottam a Dunába, a dolgokat már az kibillentette szokásos medrükből, hogy szándékomat fejeztem ki a zacskó tartalmának későbbi elfogyasztására. Ez az adott helyzetben fatális kommunikációs hibának bizonyult, olajat öntött a tűzre. Körbevettek, egy vezetőféle pedig az orrom alá dugva a bűnjelet, mindennemű vizsgálatot megelőzően, kiabálva számon kért: ha már drogot hozok be, miért ilyen pancser módon.
Feltéve, de a legkevésbé sem megengedve, hogy valóban ilyenre vetemednék, a szert tényleg nem a zsebembe dugnám. Kérdezte, mégis, mi ez. Tic Tac, böktem ki. Ezt se kellett volna. Annyira felbőszíthettem ugyanis a társaságot, hogy egy kigyúrt úr elkezdett a vizsgálati szoba felé lökdösni. Mikor kértem, hogy ezt fejezze be, közölte, akár a földre is teperhetne. Egy szép szalagcímtől megkímélvén a társaságot tovább tűrtem a taszajgatást. A vizsgálati szobában kameraman fogadott, aki minden mozzanatot rögzített. Azt, hogy a mobilommal én is felvételt készíthessek az eseményről, határozottan megtiltották azzal a blődséggel, hogy a Szigeten csak engedéllyel lehet forgatni.
A vizsgálat szakszerűnek, bár kissé vontatottnak tűnt. Hosszú percekbe tellett, míg ellenőreim számára egyáltalán az esélye felderengett annak, hogy a Tic Tacom nem partidrog. Miután az első zöld lámpa kigyulladt, megenyhülve kérdezték, mégis miért így hordom a cukorkáimat. Zavaromban annyit tudtam kérdezni, hogy ez tilos-e. A második zöld lámpára már a főnök is megenyhült, bocsánatot kért az esetleges kellemetlenségekért, visszaadta a Tic Tacjaimat, és elengedett. Kint azért az izmos úrnak jeleztem, hogy máskor szíveskedjen nem lökdösni, mire azzal vágott vissza, hogy ugyan már ki lökdösődött?, és láthatólag készen állt komolyabb eszközökkel is meggyőzni emlékei helytállóságáról. De főnöke leállította. Megvolt aznapra a sztorim, amire be is vettem egy varázs-Tic Tacot.
