Ezt a cikket jórészt gyermekem három mondata ihlette. Nem árt persze ismerni a mondatok értelmezéséhez a körülményeket.

Épp elég ideje járok dolgozni Hollandiába ahhoz, hogy megértsek néhány holland szót és megtanuljak néhány holland dolgot. Járok egy országban, amelyben nem olvasom az újságot, és nem nézem a híradót, a korrupciós ügyek nem zavarnak, a gazdagság mögött nem látom a szegénységet, az politikai indulatok távoliak, a gyilkosság marginális furcsaság, a közlekedési dugók nem az én dugóim, a Combino villamosok tervezési furcsasága átmeneti kényelmetlenség. Amit megértek Hollandiából, az mindig Magyarországra visz vissza - a turista hazafisága.

Mostanában sokszor olvasgatom a Magyar Köztársaság Alkotmányát. Nem fárasztó olvasmány, mindösszesen nyolcezer szó, a paragrafusjeleket nem számolva, kettes sorközzel harminc oldalt tesz ki, beleértve a Magyar Köztársaság címerének rajzát is.

Érdeklődéssel figyelem, milyen értelmezéseket aggat a sajtó Kálmán László kezdeményezésére. Hol az MSZP vagy "baloldali körök" megbízottjaként szerepel, hol a demokratikus gépezet kerékkötőjeként, és akkor a cifrább magyarázatokról még szót sem ejtettem. Mintha senkinek eszébe sem jutna, hogy ő a szakmáját művelte a három népszavazási kérdés átfogalmazásával, pontosabban az intellektuálisan igényes ember kritikáját fogalmazta meg, a nyelvész szemével, aki gyorsan átlátja egy mondat rejtett premisszáit vagy retorikai sajátosságait.

Valami baj lehet velem, mert Churchill bon mot-ja szerint se szívem nincs, se eszem. Egész ifjúságomban konzervatív-liberális emberként határoztam meg magam. Aztán egy nap, túl a negyvenedik születésnapomon, azon kaptam magam, hogy baloldali lettem. Egy boldogtalan baloldali.

Kapaszkodjanak meg: megdöbbentő dolgot fogok mondani. A helyzet az, hogy a két nagy politikai tömb programalkotói - ha nevesítenem kell, vegyünk két Tibort, Navracsicsot és Dessewffyt - lényegében mindenben egyetértenek.

A kedves olvasó bosszankodni fog, hogy megint a gyereknevelési problémáimmal jövök. Liberális szülőként az elmúlt tíz évben gyakran támadtak gyereknevelési problémáim. Először, a kilencvenes évek vége felé az okozott problémát, hogyan magyarázom el a gyereknek, hogy mitől zsidó ő, és mennyiben, ha egyébként nem az.

Karácsonykor boldogságszezon van, a vásárlásszezonról nem is beszélve, így aztán kicsit félve fogok neki az írásnak: hogyan írhatok egy boldogságos könyvről, ami most kerül a boltokba? Nem lesz-e visszatetszően szezonális szaga a szövegnek? De talán megbocsát az olvasó, mire a végére ér. Egy könyv történetét szeretném elmesélni, csupa pozitív főszereplővel. Vagy másképpen: a történet arról szól, hogy Magyarország csodálatos hely, még ha gyakran nem így gondolunk is rá.

Valami jó mégis van abban, ami az elmúlt hetekben történt Magyarországon. Azt hiszem, a legtöbben elérkeztünk arra a pontra, amikor világosan látjuk, hogy nincs tovább: ez a hisztéria nem folytatható. Nem csak arról van szó, hogy nem viselnénk el tovább, ha nap mint nap összecsapások lennének Budapest utcáin.

Az '56-os megemlékezések - a helyzet jelenlegi állása szerint - mégiscsak közös platformra hozták a magyar honpolgárok jelentős részét. A közös platform egy fájdalmas fintorban fejezhető ki, és több rémületesen kínos lehetőség is rendelkezésünkre áll, ha ezt a fájdalmas fintort gyakorolni szeretnénk.

A keddről szerdára virradó éjjelt a Rákóczi úton és a hírekből ismert egyéb tüntetési helyszíneken töltöttem. Éppen az alkalmi barikádnál álltam, amelyet csuklyás fiatalok építettek össze néhány kartondarabból és deszkából, amikor a barikád egyik ácsolója odalépett hozzám, ledobta a csuklyáját és a következőket mondta (a trágárságoktól eltekintek): "Ilyen országban akartok élni? Ahol a szemetekbe mondják, hogy a szemetekbe hazudtak, és ezért nem is szégyellik magukat?"

Néhány évvel ezelőtt Gennaro Gattuso, az AC Milan játékosa azt nyilatkozta, Olaszországban nem lehet rendesen focizni. A focisták tudják, hogy mindenki más is tudni véli, hogy az olasz meccsek eredményét játék előtt rendezik le, így inkább a színpadi teljesítményre és a bíró manipulálására koncentrálnak, és nem a játékra. Éppenséggel szívesen játszana ő rendesen is - így Gattuso -, de egymagában kevés ahhoz, hogy megváltoztassa a rendszert. Aztán kitört a botrány, végül pedig Olaszország mégis megnyerte a vébét. Úgy látszik, ki lehet kapaszkodni a legsötétebb mocsárból is, ha világos célokkal és ennek megfelelő stratégiával rendelkezik egy csapat.

Gondolkodás nélkül elfogadtam a meghívást, amikor Bakos Gábor felhívotttelefonon, hogy Szeretem Magyarországot néven klubot szerveznek, aholpolitikától független, de az ország sorsát szeretetteli aggódássalfigyelő emberek találkoznának egymással. Aztán megkértek szépen, írnámle, miért is szeretem Magyarországot, gyűjtsük egy csokorba aszeretnivalókat. Azóta gondolkodom.

Versenyezzenek az egyetemek a diplomások jövedelemadójának két százalékáért: ez tenné őket érdekeltté abban, hogy jól bánjanak a diákjaikkal, és magas szintű, piacképes képzést nyújtsanak nekik. Ezt az adót kellene kiegészíteni egy teljesítményre ösztönző, nem pedig a teljes költség megtérítését célzó tandíjjal.

Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a Himnuszt az emelvényen. Az operatőrök nagy örömére a tömegben egy ifjú aktivista ellenpontozta a nemzeti lobogóval a mámoros és kissé hamis dalolást, így aztán a finálé hangulata meglehetősen emlékeztetett a Fidesz-nagygyűlések érzelmi csúcspontjaira. Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást.

Nincs ember ma Magyarországon, aki meg tudná mondani, mit fog tenni 2006 és 2010 között az, aki kormányt alakít 2006 tavaszán, kivéve talán a kormányzásra esélyes pártok vezetőit. Még leginkább a nemzetközi hitelminősítők tippjeiből tájékozódhatunk.

Sodródom kifelé a Kongresszusi Központból a filmszemle nyitóelőadása - a Szabó István megfilmesítette Rokonok - után, egy izgatott, zavart és kissé csalódott közönségbe olvadva. A hatalmasságok, kiválóságok és hírességek gyűjteménye, kiegészülve a filmes szakma karakánul alulöltözött képviselőivel, hazaindul, miután részvét- és szimpátiatapsban részesítette Szabó Istvánt. Ne bántsuk szegényt: így foglalnám össze a taps hangulatát. De ha langyos volt is a fogadtatás, éppen ez a langyos zsibongás és Szabó története - a kettő együtt - ébresztett rá engem valamire.

Valamikor a sűrű és hektikus hatvanas években Andy Warhol azzal tréfálta meg híveit, hogy műtermében, a nevezetes Gyárban, kísérleti filmbemutatókat tartott: a hívek több órán át nézték - egyre fokozódó türelmetlenséggel - a filmet, amely egy (mindvégig) alvó embert mutatott. Nem sokkal később, a hetvenes évek kegyetlen kísérletező kedve arra indított egy művészt, hogy videokamerájával - konceptuális művészetként - hoszszú órákon át kövessen egy idegen nőt, aki mind idegesebben próbált menekülni az intim szférájába behatoló elektronikus szörny elől.

Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben a jómódúak nem ismerik azok életformáját, akiknek javára a jövedelmük egy részéről le kellene mondaniuk? Lehetséges-e szolidaritás egy olyan társadalomban, amelyben az iskolázottak nem ismerik az iskolázatlanok mindennapjait, a kultúrájukat pedig - már amit ismernek belőle - megvetéssel illetik?

A nemzetközi tapasztalatok éppenséggel azt mutatják, hogy a hírességekre és bálványokra építő direkt marketing korában élünk. A recept egyszerű: végy egy fontos vagy híres embert, csinálj belőle bálványt, mozgasd a tömegek között, és hinni fognak benne.