Egy nagy magyar sakkozó mosolyog ezen a képen ellenfelére az 1972-es országos bajnokságon, mielőtt megtennék az első lépést. Tudom, hogy a legtöbb olvasónk már csak a Polgár lányokat tudná megnevezni, ha a magyar nősakkozók kerülnek szóba, éppen ezért szeretném felidézni egy kicsit Ivánka Mária történetét.

Három férfi és egy fénykép van a fotón. A felvételt az akkori Jugoszlávia budapesti nagykövetségén készítette Mikó László. A hivatalos protokoll egyik eleme, hogy az elhunyt személyiség fényképét kiteszik az illetékes külképviseleten, s a fogadó állam képviselői úgymond tisztelegnek a halott emléke előtt. Meghajolnak a fényképnek, és beírnak az ez alkalomból nyitott emlékkönyvbe. Ez a szokás, ha az értelmét keresik, ne engem kérdezzenek.

Párthatározatok, tanácsi rendeletek és idegenforgalmi szakemberek ajánlásai mellett még sláger is született róla: Neonfényes Budapest című dalát 1966-ban énekelte lemezre Németh Lehel. Akkoriban már cégek, üzletek, termékek és szolgáltatások, áruházak, presszók, éttermek százait hirdették az esténként felgyulladó – nem ritkán: hibásan villogó – tarka fénybetűk, bevilágítva a főváros főútvonalait, majd lassan meghódítva a mellékutcákat és idővel a Duna-partot is.

Barátságos, zöld és levegős térség volt ez valaha, közepén pedig Baross Gábor állott a magasban, s komor tekintetét a kerepesi temető felé vetette...

Pedig olyan büszke voltam magamra! Néztem, néztem ezt a fotót, próbáltam felidézni a Halászbástya bennem élő képét, kinagyítottam a hátteret ­– látják ott balra azt a kis foltot? az bizony a Kossuth tér északi oldala! –, végül arra jutottam, hogy ez az 1969 júniusában készült felvétel semmi mást nem ábrázolhat, mint azt a pillanatot, amikor elkezdték megtisztítani a terepet a Hilton szálló számára.

Igen, volt emeletes Ikarus busz. Igaz, hogy csak egyetlen egy darab, de volt. És nem is exportra ment, hanem itt közlekedett menetrendszerűen, Magyarországon.

Hídról hídra jár, és ha mindegyikkel végzett, jutalmul kezdheti elölről. Ki az? Aki egész életében az eget látja maga fölött és a Dunát maga alatt.

„Munkatársunk tegnap festőállványa mellett, munka közben találta a művészt, éppen egy új, melegszínű tájképen dolgozott szentendrei otthonában” – írta Rózsa Gyula a 85 éves Czóbel Béla köszöntésekor a 1968. szeptember 4-i Népszabadságban.

A Népszabadság milliós fotóarchívumából való ez az 1972 júliusában készült felvétel. A párt első titkára látogatást tesz a tatai edzőtáborban a müncheni olimpiára készülő – és nagy esélyes – párbajtőrvívók tréningjén. A már négy évvel korábban Mexikóban is aranyérmet nyert csapat tagja foglalt jobbja helyett bal kezét nyújtja kézfogásra a testőrök kísérte politikusnak, akit láthatólag megtisztel, hogy egy nagy bajnokkal találkozik.

1969-ben már kevesen voltak és nagyon öregek. Úgy, mint most az egykori ötvenhatosok: aki felnőttként vett részt a dologban, jóval túl van a hetvenen, aki gyerekként látta, az is hatvanas. Apám épp ötvenéves volt 1969-ben, és azt mondta, ő az anyatejjel szívta magába a Tanácsköztársaságot – egy hétre rá született, hogy Budapesten kikiáltották a kommünt. Az ötvenedik évfordulón már az egész történet meglehetősen mesés volt, annak ellenére, hogy volt még elegendő élő tanú.

Nincs karácsony Corvin nélkül, és: Legnagyobb áruház, legnagyobb választék – volt olvasható plakátokon, a lapok hirdetéseiben. Ez volt hallható a rádióban is, a főváros akkoriban tényleg legnagyobb áruházának eladótereiben pedig a nyitva tartás egész ideje alatt időről időre felcsendült a harsonákra, kürtökre, dobokra hangszerelt Corvin-induló.

A képünkön gyöngélkedő hölgyeknek még nem voltak jogaik. Antul több látogatójuk. Jogaik húsz évvel később lettek, amikor az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 11. §-a kimondta, hogy „a beteg fekvőbeteg-gyógyintézeti elhelyezése során jogosult... látogatókat fogadni”.

Székesfehérvár, Dunaújváros, Szeged… – efféle neveket viseltek a magyar kereskedelmi flotta büszkeségei a hatvanas években. Jó, nem mondom, egyik sem egy Honolulu Star, de bár nehezen kibetűzhető, nekünk, magyaroknak legalább kedves. És kompromisszumnak ott a Borsod: képünkön épp negyvennyolcadik útjára indul a Közel-Keletre, Finkei Sándor kapitány irányításával, hogy jóféle magyar árukkal lássa el Isztambult, Izmirt, Bejrútot és Alexandriát. 1969. május 14-ét írták akkor.

Ez a két krétaporban megőszült, megkopaszodott tanerő új oktatási segédeszközzel ismerkedik 1968-ban, az írásvetítővel. Azt jelentette ez az eszköz az akkori tanároknak, mint a maiaknak a digitális tábla, ez volt a közoktatás aktuális csodafegyvere.

Hatalmas csokor kardvirágot kapott Szalai Anna egyetemi hallgató Darvas Ivántól. A lányok álma-színész azonban nem randevúra hívta a miniruhás lányt 1968 szeptemberében: pusztán ő ajándékozta meg a Vígszínház 15 ezredik bérletvásárlóját.

A vágyott tárgy neve: Orion. Sokáig így volt ez Magyarországon: előbb a rádióknál, aztán a tévéknél. Az Orion 1956-ban kezdte el gyártani az első magyar fejlesztésű televíziót.

Lehet, hogy az első gondolat volt a jó. Nyugodtan közölhettük volna ezeket a régi képeket kommentár nélkül. A maihoz meg különösen elég volna annyi: „ami nem változik”.

Az, hogy a MÉH autót ajánlott fel a gyűjtőverseny fődíja gyanánt, jelzi a kort. Ez a magyar „fogyasztói szocializmus” kezdete, amikor az ilyen luxusjószágok birtoklását már nem ítélte el a hivatalos propaganda.

Egy pesti srácnak a hatvanas években három nagy álma volt: egy foci, egy légpuska meg egy kerékpár. Nagyjából ebben az elérhetetlenségi sorrendben. És bár a béketábor rendületlenül ontotta az olcsó és megbízható kétkerekűeket, a nemzeti öntudat és a hagyomány a Csepel – lásd még: előbb Weiss Manfréd, később Schwinn – termékeire esküdött.

Ez itt a Nádor utca. A főváros öt Nádor utcájának egyike. Nem a földszintes, jelentéktelen erzsébeti, melynek szomszédságában én lakom, hanem a legjelentősebb. A Lipótváros tengelye. Ahol Liszt Ferenc és Kossuth Lajos lakott egykoron. És Tamás Gáspár Miklós lakik most. Amikor felvételünk készült, 1968. július elsején éppen egyikük sem lakott ott.