Eleinte Fekának hívták, később Revolutionnak, bár, ha igazán pontosak akarunk lenni, legeslegelőször Czabán Gábor volt a neve. Veszprémben született, és huszonegy évnek kellett eltelnie az életéből ahhoz, hogy az legyen, amire mindig vágyott: egy human beat box.

Van úgy, hogy az ember ráérez valaminek az ízére. Szilva Lajos például eleinte csak öt kilométert futott, majd tízet, később teljesítette a maratont, elindult egy hatórás futáson, egy tizenkét óráson és egy huszonnégy óráson, benevezett a száz kilométeres futásra, megpróbálkozott a Bécs- Budapest maratonnal, végül Jordániába utazott egy ultramaratoni versenyre. A sivatagi futásnál aztán végképp leragadt.

Ha az a kérdés, hogy kell-e nekünk amerikaifutball, akkor a válasz egyértelmű: igen. Virágozzék száz virág!, mondta Mao elnök hajdan, különben is, milyen alapon határoznánk meg honfitársaink szabadidős sporttevékenységét.

Volt már szájdobos, filmhangutánzó, Forma-1-ről verselő költő és telemarketinges vetkőzőművész a Benne leszek a tévében című műsorban, amelyet kritikusai alázóshow-nak tartanak. Némi utánjárással azért kiderült, amire számítani lehetett: a produkció résztvevői egyszerű emberek, akik nem bánják, ha néhány percre hülyének nézik őket.

Hatvan évvel ezelőtt Máté Lajos pattanásos volt, szemüveges és dunántúli tájszólással beszélt, ami olyan észrevétlenül kopott le később róla, mint nyár végén a bőr a válláról. Azt, hogy miért akart mindenáron színházrendező lenni, soha nem tudta pontosan elmagyarázni. Egyszerűen úgy érezte, ezt kell tennie, vagy inkább, hogy nem tehet mást, és ez az érzés olyan erős volt benne, hogy az még saját magát is meglepte.

(Könny csak az italom, kenyerem a bánat) A zongora, melyen egykor Seress Rezső játszott, még mindig ugyanabban a házban áll, mint egykor, ugyanazon az emeleten, de már nem ugyanabban a lakásban, ahonnan a zeneszerző levetette magát az utcára.

Látunk egy koporsót. A koporsó oldalt áll, kissé elhagyatva, a teteje nyitva, és jól látszik benne a fehér selyembélés. - A délutáni partin majd mindenki ide dobja be a névjegyét - mondja Erdélyi Erzsébet sajtófőnök. - Aztán ezeknek az embereknek eltöröljük a bűneit. - Micsoda? A válasz szerint ez amolyan játék. Hogy éjfél után a ma elkövetett bűnök érvénytelenek.

A rendszerváltozás hajnalán egy fénykép járta be a magyar sajtót, és ennél a képnél semmi sem illusztrálhatta volna jobban azokat az időket. Mi történt a legendás Trabanttal, és mi a gazdájával? - ennek eredtünk a nyomába.

Élete legnagyobb halát a Dráván fogta majdnem ki Kovács Zoltán. Persze így van ezzel az ember: mindig az a legnagyobb, ami nem sikerül, mintha csak meg akarná mutatni a sors, lehetne azért másképp is.

Kertész Csaba András egy rendetlen országból ment el és egy rendetlen országba települt vissza negyvenöt évvel később, amitől néha azt hitte, megállt körülötte az idő. Nem erre számított. Úgy érezte magát, mintha egy film díszletei között járna, melyekből élete során anynyit tervezett Amerikában, amelyeket egyszer felrobbantottak, máskor felgyújtottak, mindez azonban előre kiszámíthatóan történt, ám most, életében talán először fogalma sem volt arról, mi fog történni vele.

Vegyük például ezt a kokárdát. Nem, nem azt a kicsit, ezt a nagyobbat itt, az asztalon. A fejébe tíz centi szalag kerül, a két szára tizenöt, tizenöt centi, és Papp Jánosné talán eljátszik a gondolattal, mi van, ha csak minden második magyar tűzné ki a mellére. Na, jó, minden harmadik. Itt állna sorba az a hárommillió ember Kókán, várna türelmesen, aztán amikor megkapná a kokárdáját, ki tudja, talán még egy piros-fehér-zöld zászlót is venne mellé. És valljuk be őszintén, akkor jönne el Pappnénak a Kánaán.