Kérded, barátom, hová tűnt az a Magyarország, amelyről példát vettetek? Szomorúan jegyzed meg dunaszerdahelyi, kolozsvári, újvidéki magyarként, hogy ’82-ben vagy ’95-ben magyarnak lenni jó volt, ha az ember Pestre, Kecskemétre vagy Etyekre gondolt, ma szégyen. S hallom a sajnálat mázával leöntött káröröm hangsúlyát a szlovák, a román, a szerb, a lengyel vagy a cseh mondatokban: igen, igen, valaha, egykor, de mi maradt mindebből.

Ha egy felzárkózó országban intézményesül a vezér – király, elnök –, a parlament és a bürokrácia közötti konfliktus, mert az elitcsoportok kibékíthetetlen érdekellentétei miatt nem jöhet létre stabilitás, akkor a pretorianizmus rendszere következik – állítja Huntington a Political Order in Changing Society című 1968-as munkájában. A Balkánon, Latin-Amerikában, Afrikában ez a történelem természetes menete. A magyar, a lengyel, a cseh, a horvát fejlődés eltér(t) ettől.

„Most nyitja meg / tenyérlevél­Moszkvában éppen / palántaágyát a hideg” – írta Mandelstam a Moszkvai esőben. Nyitott ránk hideg szelet és esőt. A magyarországnyi Moszkva, amelynek arculatába Sztálin, Brezsnyev és polgármesterének Luzskovnak hosszadalmas és minden ízlést nélkülöző tevékenységeik karcolták be magukat, még mindig otromba, birodalmi, szerethetetlenül­ szerethető. S mivel mindannyian tudtuk, hogy nemcsak az orosz poszt­ putyini korszak, hanem a magyar poszt­ rendszerváltó korszak kezdetén is utazunk, talán utoljára együtt és így, Moszkvát, akár Budapestet, belengte a búcsú. „Próbáld meg szeretni ezt a szép országot, ahol élsz – ártatlan a bekövetkező borzalmakban” – írta Simone Weil. Elmúlt Oroszországunk (és Magyarországunk)?

Első kérdés: tartja magát a Bajnai-kormány vonalához? Válasz: nem, olyanok vagyunk, mint a görögök. Következmény: forintválság, tőzsde beomlása, nemzetközi botrány. Három nappal később. Elfogadom a Bajnai-kormány hiányszámát, adósságcsökkentő politikáját. Nem vagyunk görögök. Megnyugvás a piacon.

Az új rendszer előbb hirdette ki a társadalmi szerződés megkötését, mint mielőtt a felek leülhettek volna. A társadalmi és gazdasági szereplők arról értesültek, hogy szándékuk már megvalósult a választásokkal. A társadalmi konzultáción kifejezhetik egyetértésüket. Már sorban várakoznak a törvénytervezetek a benyújtásra. A harmónia és a társadalmi béke megvalósult.

Nehéz egy tagadó, programját titkoló, háborús ellenzéki pártnak igenlő, programját megértető, ellenfél nélküli kormánnyá lennie nyolcéves kihagyás után. Nehéz egy reformellenes önazonosságú mozgalomnak, amely népszavazásokat indított a reformok ellen, reformokat kiötölnie és véghez vinnie.

Második összeomlás. Amikor 1991–92-ben a munkanélküliség a soha nem látott 12 százalékos csúcsra ért, a kádári kisember életformája és értékrendje összeomlott. Olyanok vesztették el tömegesen az állásaikat, akik az előző évtizedekben szilárdan hitték, hogy munkával minden elérhető, a több munka több jövedelmet hoz, és csak a lógósok, a csavargók nem dolgoznak, és nem boldogulnak. A munka világa alapján különböztették meg a tisztességes és a tisztességtelen szegényt, választották el egymástól a felvéget és az alvéget, a tulajdonost és a nélkülözőt.

Három öreg című igen régi cikkemben írtam, hogy a magyar társadalom hosszú politikai és társadalmi ciklusokhoz szokott az elmúlt százötven évben. I. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János hozzászoktatták nemcsak a tartós tekintélyelvűséghez, hanem ahhoz a ciklushoz is, ami véres megtorlással, az egész nép bűnösként, rebellisként való megbélyegzésével kezdődik, majd a fenséges megbocsátással, a társadalmi karaktert formáló kisebb-nagyobb kiegyezésekkel, alkukkal, intézményes konszolidációval folytatódik, a gyilkosból jó királlyá válással tetőződik, hogy azután külső behatásra megsemmisüljön és mégis tovább éljen.

Előttünk a jelenet. A győztes bejön a tapsoló és ünneplő hívek között. Kiáll az újságírók elé. A BBC vagy a FT tudósítója kérdi: – Elnök úr, folytatják az előző kormány, az IMF és az EU által elfogadott növekedési pályáját vagy sem? A teremben néma csend. A válasz nemcsak az elkövetkező hetek, de az egész ciklus sorsát eldönti. Magyarország sorsát. Nem lehet nem válaszolni. Nem lehet „igen, de”, „nem, de” választ adni. És az ország szempontjából van, a győztes politikus szempontjából nincs jó válasz.

„A történelem úgy néz ránk, mint a postamester, amint épp kijelenti: »Nincs ló«.” Nyikolaj Gogol: Holt lelkek

„Sztravinszkij jól tette, hogy visszament Nyugatra, nem járt úgy, mint Prokofjev, aki itt maradt csirkének a levesben” – írta Sosztakovics az emlékirataiban. Manapság, amikor politikusok élvezettel lapozgatják a csirkelevesrecepteket, és nézegetik a nyakunkat, érdemes elgondolkodni a sorsokon.

A balti, a magyar, a cseh kormányválságok után, bekövetkezett a román is. A kelet-európai rendszerváltó modell került válságba. Életmód, fogyasztási és megtakarítási szokások, a gazdasági és a politikai szerkezet, a növekedési pálya, a gazdaság külső és belső egyensúlya, a társadalom biztonsága megroppantak.

Új eszmére, új emberekre, más életre vágyakozunk. Nemcsak arra, hogy a régiek menjenek már innen, hanem hogy Magyarország friss, eleven és lendületes legyen.

Ilyenkor, egy kor kihaltán, erők elszivárgásakor, amikor végleg kicsúszik kezünk közül a sorsunk, szokás számot vetni, leltárt készíteni: mi maradt, mit érdemes még magunkkal vinni a ki tudja hovába. Csak a legfontosabb, legszükségesebb kerülhet be: tudja, én magammal vittem a vagonba az érettségi bizonyítványomat, hogy hátha kell a munkahelyhez; az ókortudós a munkaszolgálatra a görög Homéroszát. A leltárba fölvesszük, hogy az eddig rossz irányba vezetők után, most jönnek a roszszabb irányba irányítók, hogy életünk, munkánk kicsúsztak kezünk közül, ellenőrzésünk alól.

Első fejezetecske, melyben a szerző levelet ír moszkvai utazásáról Mária-Klára klarissza apácának Champfromier-ba, akivel már évtizede levelez. Kedves Mária-Klára, megint megjártuk Moszkvát zarándokcsapatunkkal, ahogy Asztrik főapát szokta nevezni. Amikor két éve odahagytuk Oroszországot, Putyin és a birodalmi Moszkva fennen tündökölt. A mából visszatekintve alighanem a csúcson volt az olaj- és a gázárak dagályán úszó, "nyájas" diktatúra. Láttuk megszilárdulását és felemelkedését az ezredforduló óta. A külvilághoz való alkalmazkodás, és a saját úton futó nemzeti birodalmi dinamika orosz dilemmája minden ízében érződött Putyin világában.

A magyar politika tragédiája végletes provincializmusa. A világ nem érdekes, foglaljuk el magunkat önmagunkkal. Csakhogy a világ megváltozott, és a jobb-, illetve baloldalnak ehhez a változó világhoz kell alkalmazkodnia.

Magyarország alásüllyed a hullámok között. Az összeadódó 2001-2006-os hazai, és 2008-2009-es nemzetközi gazdasági, az 1998-2009-es politikai és az egymásra torlódó kádári és posztkádári társadalmak válságaiban alámerül piaci, demokratikus és emberarcú társadalmi kísérletünk kontinense. Elitünk megbűnhődik azért, mert az intézmények építését fölváltotta a rombolásuk, mert a civilizálódás türelmes, egyezkedő munkáját fölváltotta a barbarizálódás, a foglalás. Társadalmunk keservesen megfizet azért, mert miután vérrel és könnyel fizetett a kádári kispolgárosodás illúzióiért, s megtanulhatta, hogy világos önértékelés, nyitottság, családi, kisközösségi együttműködés nélkül nem megy, hagyta magát elcsábíttatni egyrészt az irgalmatlan, mindenkit letipró individuális versengéstől, másrészt a mézes-mázos állami ígéretektől.

Swift egy röpiratában akként javasolta a gazdasági nehézségek megoldását, hogy a szegények gyermekeit be kell sózni, s húsukat árusítani. Gonosz iróniája gyakran eszembe jut válság idején, amikor belső hintánkon elvesztettük az egyensúlyt. A válság hosszabb, mint hittük. Gyors, mozgóháborús megoldásában nem reménykedhetünk. Be kell rendezkednünk lassú és könyörtelen állóháborúra. A válság lefolyása aligha lesz V (lezuhanunk és fölpattanunk), vagy U (levándorlunk, bolyongunk és fölemelkedünk) alakú, sokkal inkább W (lecsapódunk, emelkedünk, lecsapódunk, emelkedünk). Újra meg újra lesznek biztató jelek - nem volt-e ilyen a Lehman bukása előtt, az első válságcsomagok hatására? -, majd visszazuhanások. Mindez nem járt eddig két dologgal. Nem következett be a harmincas évek depressziója, az éhségmenetekkel, milliók vándorlásával.

Nem varázslókat, törpe Napóleonokat, csodatévő sámánokat keresnek a nemzetközi térben, hanem dolgozó, krakkoló, együttműködő, konszenzusképes politikusokat.

Bár még egy évig az államhatalomban ülnek, de a politikai hatalom nagyrészt kicsúszott a kezükből. Már nem ők kezelik a válságot, hanem a válság őket. Helyüket nem önmaguk, hanem a nemzetközi piacok, pénzügyi intézmények és politikai erőcsoportok jelölik ki. (Nem lenne ez másként egy előre hozott választás utáni kormánnyal sem. Annak is a válság és a világ válságkezelői minősítenék a szakmai súlyát, politikai és személyes hitelességét, annak is meg kellene felelnie az IMF és az EU kívánalmainak.)