Amikor az egerbaktai temetőben az öreg harmonikás befejezte a Katyúsa című dalt, és belefogott az Amúri partizánokba, a hófehér egyenruhában feszítő Pavel Seludcsenko ezredes, Oroszország magyarországi nagykövetségének katonai és légügyi attaséja szigorú tekintetét az előtte magasodó szovjet hősi emlékműre szegezte, kihúzta magát, s kezében a koszorúval katonás lépésekkel megindult előre.

- Nem megyek innen sehova! - erősködik a 82 éves Zsigár Mária. Aztán elsírja magát: - Nem tudok hova menni... Az ágyon ül, a sarokba stócolt, terítővel letakart dunyhák mellett. Zsebkendőt szorongat a kezében, a könnyeit törölgeti: - Becsületesen fizetem a számlákat, nincs elmaradásom - mondja, és már veszi is elő a dossziét, ami tisztességének bizonyítékait, a befizetéseket igazoló cédulákat őrzi.

- Iszonyú érzés, amikor nincs egy a fillér sem az ember zsebében, a bankszámlája mínuszokban jár, az asztalon pedig befizetetlen csekkek sorakoznak. Egyre csak azon járt az eszem, hol kaphatnék munkát, miből vegyek ennivalót, hogyan fizessem a számlákat. Aztán eljutottam odáig, hogy azt kezdtem nézegetni, mit lehetne pénzzé tenni a körülöttem lévő tárgyak közül.

Cs. Istvánnak elúszott a pénze. Alig pár hét alatt úszott el az, amit ő és felmenői több generáció alatt gyűjtöttek. Pedig a 72 éves szegedi férfi nem élt nagy lábon, nem kártyázott, nem költött nőkre, kártyára, italra, drága hobbikra vagy bolondériákra. Ő csak takarékoskodott. Történetünk főszereplőjének teljes nevét azért nem írjuk ki, mert Cs. István röstelli, hogy így járt. Bár úgy érzi, nem neki kellene szemlesütve járnia.

Amit a szociális boltban olcsón megvehetek, azt megvehetem olcsón máshol is. Ettől persze még lehet jó egy kezdeményezés.

Tatárszentgyörgy, vasárnap délelőtt: kellemes napsütés, a főutca mégis néptelen. Csend van a cigánysoron is. A Hunyadi utcában, a hétfőn kisfiával együtt meggyilkolt Csorba Róbert szüleinek házában résnyire nyitva az ajtó, odabent rokonok beszélgetnek. Amikor meglátnak, bemennek, s behúzzák az ajtót - a család korábban megüzente, hogy elegük van már a nyilvánosságból.

A teheneket az ipari park szélső parcellájában, közvetlenül a telekhatárra épült létesítményben helyezték el, mindjárt a kapuval előidézett mesterséges útszűkület mögött. Ez utóbbi két derékmagasságú oszlopból áll, melyek között egy személygépkocsi még éppen átfér, de a negyventonnás kamion már semmiképpen nem tud behajtani. Erre pedig oda kell figyelni, hiszen az ipari park négy telephelyéből kettőt is fuvarozó vállalkozás használ.

Zsófia lányom a veszprémi dózsavárosi általános iskolába jár. Tőle tudom, hogy az egyik hetedikes iskolatársát Sztojkának hívják. Ezt egyébként a lányom is csak a napokban tudta meg. A srácnak nehéz hete volt. A bőrszínén és a vezetéknevén kívül ugyan semmi sem köti őt Sztojka Ivánhoz, a Cozma-gyilkosság egyik gyanúsítottjához, a fiúnak vasárnap óta mégis számos kínos-keserű pillanatot kellett átélnie.

- Érzi? - Hát nem is tudom. Mit kellene éreznem? - Bizsereg? - Kicsit mintha bizseregne... - Csukja be a szemét, engedje el magát. Most már érzi? - Talán. De azért nem átütő erővel.

Horváth Gyula és felesége attól tart, hogy minden vagyonukat elviszi az év elején felvett jenhitel. A bankban azt állítják: a szerződéskötéskor figyelmeztették a házaspárt a jenhitel veszélyeire.

Önszántából ment el a Csehországba deportált magyarok után Burián László atya, aki évtizedeken át szolgálta a felvidéki magyarokat plébánosként. Bebörtönözték, gumigyárban dolgozott, költöztették újra meg újra. Ma már húsz éve a szlovákiai Ebeden él.

Csak fél évtizednyi időre lehetett a barátom, David (1926) a Harvard Egyetem professzora, volt évfolyamtársam, Klára (1935) szerelme. Mikor 1990-ben kiderült, hogy David fia és a felesége meddő próbálkozások után román vagy vietnami gyermeket akarnak örökbe fogadni, az 55 éves Klára azt mondta Davidnek: ő majd "szül" neki unokát! Szerzett is egy bébit, akit az anyja a kórházban akart hagyni, ám ő rábeszélte, inkább adja örökbe, Amerikába. Ezt a történetet megírtam már (Örökbe, örökre. Népszabadság, 1992. júl. 11.). Tavalyelőtt aztán keresni kezdtem a 16 éves kislányt.

Vándorcirkuszosoknak vagy rockzenészeknek nézték legtöbbször azt az öt fiatalembert, aki egy Roburral ment el a pekingi olimpiára. Száztizenegy napos volt az út...