Nem akarok túlzottan sok szót vesztegetni az Alkotmánybíróság sarokba állításának történetére – a kedves olvasó már minden bizonnyal értesült róla e lap hasábjain és másutt. Inkább arról írnék, hogyan értelmezhetjük a Fidesz újabb elképzeléseit.

A Fidesz elringatózik még a választási győzelem hullámain. Ringatózhat kedvére, mert az ellenzék egyetlen pártja sem képes egyetlen értelmes ellenvetéssel sem élni. A kormánypárt nem ígért sokat, már ami tényleges közpolitikai tervnek lenne nevezhető, de az a néhány ígéret is olvadozik, kivéve persze a szimbolikus ügyeket, amelyekkel mindig ki lehet húzni egy fél évig – mondjuk az önkormányzati választásokon aratott teljes győzelemig.

A foci vb-n, a spanyol–német meccsen a spanyolok, legalábbis míg bírták, ott tartották a labdát a német csapat térfelén. A spanyoloknak drukkoltam, mert mindig annak drukkolok, akinek a fiam – anyai opportunizmus. De elgondolkodtatott a dolog.

Kövér Lászlóra jelentős hatással lehetett Tarantino új filmjének forgalmazója, mert a "briganti" szó ismét megjelent a szókincsében. De az is lehet, hogy Békéscsaba levegője váltja ki az erősebb kifejezéseket. Az úgynevezett köteles beszéd is itt hangzott el. "Ha ez nincs, akkor talán nyerünk, de mondom, ilyen volt kilencvenkilenc másik is. Nyilvánvalóan nekem ez személy szerint nem egy jó érzés, s akkor különösen nem volt az. De nem is a választási vereség miatt, mert hiszen nem gondolom, hogy emiatt vesztettük el a 2002-es választásokat, hanem amiatt, hogy nagyon sok ember, köztük a saját szülővárosomból engem nagyon régóta ismerő emberek is elhitték azokat a szörnyűséges szavakat, amiket a számba adtak. Úgy tekintettek rám, mintha valahogy kifordultam volna önmagamból" - mondta a békéscsabai hir6.hu újságírójának kérdésére 2008 novemberében.

Gondoltam, írok arról, hogy mi is van a baloldallal, hogy tényleg a jobboldal évszázadába, netán évezredébe léptünk-e, mint Orbán Viktor mondta. De tudják mit? Most az egyszer, egy ilyen Kentaur-beszédben, ahol mindent szabad, arról írok, ami pillanatnyilag fontosabb nekem, mint a pártok önmeghatározása.

Hernádi Judittal ültem egy tévéstúdióban a minap, és miután végtelenül kedvesen kimasszírozta a kezemen át a fejemből a migrént ("nekem elég volt csak ránézni, mondta, és már értettem a reflexológiát"), arra buzdított, hogy igenis nevezzem magam "eszmetörténésznek", akkor is, ha a kultúrtörténész veszélytelenebbül hangzik. "Eszmék - hát most pont azokra lenne szükség, nem?"

A frankfurti repülőtér egy felújításra váró szárnyában vártam a gépemre. Többnyire az ember csak átrohan az egyik terminálról a másikra, de most volt időm bőven. Üldögéltem az elhagyott szárnyban, benéztem a lepusztult külsejű duty free shopba, aztán leültem egy kávézó mellett. Szombati nap volt. Az üres szárnyban minden kapunál hatalmas plazmaképernyőkről ordítottak a legújabb hírek. Német belpolitikai csatározás Gesine Schwan szociáldemokrata elnökjelölt kijelentése nyomán: Schwan szerint "társadalmi zavargások" várhatóak, az emberek egyre dühösebbek és nyomasztja őket a szélesedő szakadék a vagyonosok és a szegényebbek között.

Első beiktatási beszédében, 1933 márciusában, vagyis a gazdasági világválság csúcsán F. D. Roosevelt alaposan elverte a port korának bankárain és brókerein: "A bőség küszöbén állunk, de hiába látjuk a saját szemünkkel a kívánatos javakat, nem részesedhetünk belőlük. Elsősorban azért jutottunk ide, mert az emberi javak tőzsdéjének urai kudarcot vallottak, saját makacsságuk és hozzá nem értésük folytán, majd elismerték hibájukat és lemondtak trónjukról.

Legalább azt adja vissza a kormány adócsökkentésben, amit a fehérítésen nyer! - panaszkodott kétségbeesetten néhány hónappal ezelőtt nekem egy liberális barátom.

egalább azt adja vissza a kormány adócsökkentésben, amit a fehérítésen nyer! - panaszkodott kétségbeesetten néhány hónappal ezelőtt nekem egy liberális barátom.

Néha ismerőstől, néha ismeretlentől kapom a levelet, de az elmúlt fél évben havonta egy-kettő biztos érkezett. Nyugat-Európában, Kanadában vagy Amerikában élő magyarok írják.

A köztéri szobrok sorsa ritkán vidám. A felállításukkor vagy lángoló vita övezi őket, vagy teljes érdektelenség.

A Kaposvári Egyetem kampuszán állunk, izzó fehér fényben, két nap kemény munka után. Mintha egy eufória-buborékban úsznánk, egy lehetséges Magyarország buborékjában. "Ezt írja meg! - mondja nekem a szőke hölgy, még mielőtt végképp búcsút intene -, és írja meg, hogy ebből kellene még sok!" Izgatott beszélgetés kezdődik erről, fél lábbal kifelé már. Az esemény lezárult, de még nem akarják elengedni egymást a résztvevők, még volna mit mondaniuk. "Máshol is kéne ilyen az országban! Minden megyében!" - dobja be valaki az új gondolatot, és rögtön továbbfűzi: "És nekünk is ott kéne lennünk, minden kistérség megismerhetné a többiek helyzetét is!"

Kedves Bálint! Azt kérdi tőlem a legutóbbi levelében, hogyan jutottunk idáig - hogyan lehetséges, hogy Magyarország letargiába süllyed, és Ön, akiben nem ingott meg egy percig sem az elkötelezettség az ország iránt, sem akkor, amikor elegáns német ösztöndíjat kapott, sem akkor, amikor a világ leghíresebb intézetében, a svájci CERN-ben jutott fiatal kutatóként lehetőséghez, most kétségek között néz a hazájára, és nem tudja, egyáltalán hazajöjjön-e?

Elek István megszólított, cikkét elküldték nekem, írtam erre egy alapos választ, aztán eltelt öt nap, és a választ fölülírta a történelem. A koalíciós partnerek Orbán Viktor forgatókönyvének megfelelően egymásnak estek. A válaszom lényege - amelyben megemlítettem, hogy Horváth Ágnesnek nyilvánvalóan mennie kell, nem is értem, miért nem mondott le - az volt, hogy a kormány dolga a kormányzás. Ha nem tud kormányozni, ideje új választásokat kiírni. Ha tud kormányozni, akkor pusztán azért, mert a Fidesz holdudvara szeretné már kormányon látni a saját pártját, semmi ok a választások kiírására.

A március 9-i népszavazás eredményét a kormány példás gyorsasággal tudomásul vette és érvényesítette: eltörölte a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és (a még be sem vezetett) tandíjat. A népszavazást ezzel lezárhatnánk, ha hirtelen nem bukkanna fel a kérdés, most vajon mi lesz a háziorvosok, a kórházak és az egyetemek elveszített bevételével. Kötelessége-e kipótolni a kormánynak költségvetési forrásból (mindannyiunk adójából) azt a bevételt, amelyet az emberek leszavaztak?

A március 9-i népszavazás abszurd és értelmetlen. A magyarok többsége minden jel szerint tudja ezt: ahogy az utcán járok, vagy a tanítványaim között, látom a bizonytalanságot, a rosszkedvet, de nem látom a jókedvet, nem látom annak az embernek a felszabadult örömét, akinek a véleményét megkérdezik és komolyan veszik. Még igazi dühöt se látok: inkább csak fásultan kesereg, aki kesereg.

Magyarország szélsőségesen anómiás állapotban van. Nem egyszerűen rosszkedvről, kiábrándultságról beszélek, hanem teljes érték- és irányvesztésről, reménytelenségről, tehetetlenségérzésről. A közügyek iránt valaha élénken érdeklődő barátaim arca ideges rángásba kezd, ha véletlenül egy napilap kerül eléjük; egyre többen büszkék rá, hogy nem is követik figyelemmel "ezt a szánalmas színvonalú bohóckodást", "ezeknek a korrupt, pofátlan alakoknak a disznóságait".

A kedves olvasó már megszokta, hogy a publicisztikámban hármasban-négyesben vagyunk, a fiam, a kedves olvasó meg én, és időnként benéznek barátaim, ismerőseim és tanítványaim. Barátaimtól, ismerőseimtől és tanítványaimtól már hallottam, hogy kéne egy új párt. Sőt több barátom és ismerősöm is van, akik rettenthetetlenül kacérkodnak a pártalapítás ötletével.

Amikor szerkesztőmnek az első sajtóhírek után ajánlottam, hogy írnék a Zuschlag-ügyről, a publicisztika megjelenését szeptember közepére tűztük ki. A szöveg arról szólt, hogy az MSZP számára itt a lehetőség, hogy definiálja magát: mutyipárt vagy nem mutyipárt, ez a kérdés, és amennyiben nem mutyipárt, sürgősen zárja ki a Zuschlag et co. bűnszövetkezetet.