A táncosból lett énekesnő Frida Kahlót énekel, a rajzfilmrendező a világegyetem keletkezését tervezi. Herczku Ágnes és Jankovics Marcell beszélget Madáchról, Tarkovszkijról és az arisztotelészi malacról.

Fényfestészet, dallamgrafika, ritmusrajz – így lehet meghatározni a VJ, azaz a visual jockey munkáját. VJ-nek azokat a képzőművészetekből, animációból és a filmből táplálkozó előadókat nevezik, akik a koncerteken, bulikon különböző felületekre vetítenek, s a zene hatását így képekből szőtt történetekkel erősítik a befogadóban. A Toldi moziban tartott háromnapos Hova tűnnek a kitörölt fájlok? című VJ-fesztivál során az audiovizuális művészet hazai képviselőivel találkozhatott a közönség.

A szabadság fantomja Bunuel kedvenc témáit, a szexualitást, a bigottságot és a családi kapcsolatokat vizsgálja.

A kor rajza: finom irónia és némi boldogtalanság.

A televíziós műsorvezető Mariskát játszik és hátlaplány lesz belőle, a színész ju-jitsuzik, magára osztja Petőfit, és Tarkovszkijt néz. Ördög Nóra és Elek Ferenc a skatulyákról és a boldogságról.

Mi az, ami ugyanazt az önfeledt, várakozással teli mosolyt csalja egy hatvanéves filozófiaprofesszor, egy harmincas biciklis futár, egy négyéves óvodás és egy érettségijére magoló gimnazista arcára?

Égsz, és nem tudod, hogy szabad leszel-é, / vagy azt, amid van, el kell veszítened...

A Színház- és Filmművészeti Egyetem két végzős hallgatója, a filmrendező Szimler Bálint és az operatőr Rév Marcell tavaly indította el Kodály Method nevű audiovizuális projektjét. Az Itt vagyok című rövidfilmjükkel 2010-ben a filmszemle legjobb rövidfilmdíját elnyerő, majd egészen a cannes-i filmfesztiválig jutó szerzőpáros alapkoncepciója: a magyar és külföldi alternatív zenei szcéna együtteseit szokatlan helyszíneken, váratlan találkozásokban bemutatni a közönségnek.

A tervezők között neki volt a legkisebb feje, így Philip Somerville londoni műhelyében ő próbálta fel azt a kalapot, amit II. Erzsébet évtizedek óta bejáratott kalaposa tervezett az angol királynő házassági évfordulójára. GALÉRIÁVAL

Magyarországon sokszor mosolyognak az amerikai tömegkultúra jellegzetes karakterein, a New Yorkot, Los Angelest, a hosszú lábú, szőke újságírónőket, a kutyákat, a kisgyerekeket és úgy általában az egész világot megmentő szuperhősökön.

Az újságíró filmet kritizál, követségeket kutat, orosz regények világába bújik. A filmrendező sci-fit olvas, pszichiátert rendez, Fellinit néz. Az asztal mellett egymásnak ugranak?

– Kezdettől fogva tudtam, ha igazán jó divattervező akarok lenni, el kell hagynom az Egyesült Államokat. Az amerikai kultúra egyszerűen meggátolja a kreativitást. Ha valaki az átlagnál csak egy kicsit is stílusosabban próbál öltözködni, az cikinek számít, a divatot a legtöbb helyen lenézik, időpazarlásnak tartják. Az európaiak ezzel szemben értékelik a stílust – nyilatkozta egyszer Tom Ford, a Gucci és az Yves Saint-Laurent luxusmárkák korábbi kreatív igazgatója, akinek saját tervezésű darabjai immár a magyar fővárosban is kaphatóak.

A humor vagy megvan valakiben, vagy nincs meg.

Manhattanben a kínai negyed és a Lafayette sugárút határolta területen fekszik a Little Italy, Robert De Niro szülőhelye.

– Néhány éve a kapuban összefutottam az egyik szomszédommal, aki hozzám hasonlóan télen is mindenhová biciklivel jár. Csak álltunk és bámultuk egymást: ő úgy nézett ki, mint egy ufó. Körülbelül tizenhét fényvisszaverőt, macskaszemet és láthatósági mellényt viselt, mindezt lila zoknikkal megbolondítva. Rajtam meg magas sarkú cipő, harisnya és egy elegánsabb kabát volt –meséli a kerékpáros-öltözködés anomáliáiról a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a tavasszal diplomázott Geréby Zsófi.

A kulturális újságíró dán regényt olvas, Csontváryt árverez, és már nem kíváncsi az ötvenes évekre. A színész-rendezőnek taxisok kiabálnak, Berlinben tárgyal, filmet ír a nagymamájának.

Az alkotást az SZKP kultúrpolitikusai határozottan károsnak ítélték a szovjet népre.

Nem bírom az embereket. Nem bírom, amit csinálnak. Nem bírom, amit mondanak. Nem bírom azt, amilyenek – írja Erlend Loe, a kortárs norvég irodalom egyik legnépszerűbb alakja Doppler című regényében. Loe műveiben a fekete humorból és Mándy Iván-féle tőmondatokból rajzolja meg a skandináv jóléti társadalmak sajátosan groteszk, ellentmondásos világát.

Az írónő Kolozsváron moziba, Tibetbe költeni megy, a filmrendező csillagromboló helyett szappabuborékra vágyik.

Olaszországban járva, az ember hamar valamiféle, az érzékekre különlegesen ható világban, a könnyű, ízletes ételek, a regényért kiáltó boltíves kapualjak és a mosolyogva bicikliző Sophia Loren-hasonmások között találja magát. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az esztétikumra oly kényes olaszok nem tudnak hibázni.