Az öröm óriási volt, és rögtön dolgozni kezdtünk, hogy a másnapi lapban méltóképpen tálaljuk a nagy eseményt: a magyar irodalom, amely mindig is a mindenünk volt, és amelyről azt gondoltuk, vetekedik bármely más nép irodalmával, végre megkapta a méltó elismerést azáltal, hogy nagy képviselőjét a legjelentősebb irodalmi díjjal tüntették ki.
Aztán megtudtam, hogy hiába kapta meg az összes lehetséges díjat itthon, sokan csodálkoznak, nem ismerik a nevét, pláne az akkor már a Magvető neki szentelt sorozatából sem a teljes életművét. Pedig például lapunkban is megjelent egy írás, amelynek kéziratát (valóban kézzel írta a szerző!) mai napig őrzöm a gyűjteményében. Nincs jobb, amivel emlékezhetünk Kertész Imrére ezen a szomorú napon, amikor Magyarország elvesztette egyik valaha volt legnagyobb szellemi emberét.
Így köszöntötték a Nobel-díjas írót
Mádl Ferenc köztársasági elnök táviratban köszöntötte Kertész Imrét, az irodalmi Nobel-díj 2002. évi kitüntetettjét. "Ma megint ünnep magyarnak lenni! Büszkeség és öröm töltött el, amikor megtudtam, hogy Ön kapta az irodalmi Nobel-díjat - írta az államfő. Hiszem, hogy valamennyi magyar hozzám hasonlóan érez." - olvasható a köztársasági elnök táviratában. (Népszabadság, 2002. október 11. péntek)
Johannes Rau német államfő és Julian Nida-Rumelin kulturális államminiszter is gratulált Kertész Imrének az idei irodalmi Nobel-díj elnyeréséhez. Rau, aki telefonon is felhívta Kertészt, méltatta az író hozzájárulását a német és magyarok közötti megértéshez, "akiket fordulatos és sokszor fájdalmas történelem köt össze". Az elnök köszöntő üzenetében hangsúlyozta, milyen "mély benyomást gyakorolt rá, hogy Kertész - német koncentrációs táborokban átélt szörnyűségek ellenére - oly sokat tett a német kultúra magyarországi terjesztése érdekében, számos német tudós és író műveit fordította le magyarra." Műveiben mind egyre azt kutatja, "milyen lehetőségei vannak az egyénnek a fizikai és lelki életben maradásra egy vele szemben ellenséges, totalitárius világban." (Népszabadság 2002. október 11.)
Konrád György pedig ezzel az írással tisztelgett Kertész Imre előtt:
Isten éltessen! Van, amikor egyetlen könyv is útlevél a világirodalomba. A Sorstalanság megpecsételte Kertész Imre sorsát. Volt ereje gyerekkorában túlélni, megfigyelni és felnőttkorában visszatekintve újra látni a haláltábort. Az abszolút ártatlanság állapotában vitték Auschwitzba. Körülbelül már félszázezer magyar zsidó gyerek került oda; a falumbeliek szinte mind. Hogyan bírja a krematóriumok tőszomszédságában egy tizennégy éves fiú életben tartani magát? Ez valóban kaland. Kertész Imrét választotta ki a sorsa arra, hogy éljen, és ezt a kalandregényt megírja. És tette ezt úgy, ahogy másnak nem adatott meg a világon, elbeszélt valamit a többiek helyett is. A maga csendes válaszát az eléje álló halálra. Ezt az élményt lehet megdöbbentőnek is találni. És van, akit holtáig elkísér ez a megdöbbenés. A hetvenkét éves Kertész Imrével találkozni vidám esemény, ölelés, ragyogás, még itt vagyunk. A két előző mondatban nem látok érdemleges ellentmondást. A Sorstalanságot Kertész még a régi rendben írta, annak is a peremén, túlélő fáradsággal, ami a regény filozófiáját is szerencsésen aláírja. Egy életszerető embernek sok testi-lelki erőt kívánok a díjazottság és az ünnepeltség szép átvészeléséhez. (Népszabadság 2002. október 10.)
Radnóti Sándor: Sok sérelme volt és kevés jóvátétele
Kaddis című regényében egy társaságban arról beszélgetnek, hogy ki "hol volt","... hullani kezdtek a nevek, a Don-kanyar, Recsk, Szibéria, a Gyűjtő, Ravensbrück, a Fő utca, Andrássy út hatvan, a kitelepítés falvai, az '56 utáni börtönök, Buchenwald, Kistárcsa, már-már féltem, rám kerül a sor, de szerencsére megelőztek: »Auschwitz«, mondja valaki a győztes szerény, de magabiztos hangján..." Kertész fontosnak tartja ezt a részletet, ezt onnan tudom, hogy készülő regényében is idézi. De vajon miért? nem lehet félrehallani az iróniát, hogy a XX. századi világ- és magyar történelemnek ezezk az iszonyatos csomópontjai egy társasjátékban idéződnek fel, s nem lehet azt sem félreérteni, hogy az a szó, amit Auschwitz jelent, önmagán kívül mind a többit is szimbolizálja.
Ebből a kettőből, egy végzetes tapasztalat szimbolikus tartalmának feltárásából és a túlélés iróniájának költészetéből születtek Kertész Imre művei és mostani győzelme is. Nem a holokausztirodalom egy reprezentánsa vitte el a pálmát, noha díja témájától sem független (hogy is lehetne?), hanem a költő, aki a művészet ősi feladata szerint beszélni tudott, amikor az ember elnémul kínjában.
Kertész nem azt kutatja, hogy ezek a helyek kiszakítják az emberi sorsából, és maguk válnak azzá; ő egy lépéssel tovább lép és a sorstól való megfosztást, a sorstalanságot idézi fel. Tragikus trilógiájának első kötetében, a Sorstalanságban a sors helyébe a rend lép (a gyűjtőtáborok rendje), amelyhez nemcsak alkalmazkodik, hanem amelyet bensővé is tesz az ember, s a felejthetetlen befejezés tanulsága szerint még honvágyat is érezhet utána. A második kötetben a sorstalanság neve Kudarc, a tapasztalatok felidézhetőségének kudarca, a harmadikban, a Kaddisban pedig önpusztítás, az élet folytathatóságának elutasítása.
A Nobel-díj Bizottság egy fehéren fekete, végtelenül keserű nagy életművet jutalmazott. Boldogságunk mégis felhőtlen. tegnap az ismerősök körbetelefonáltak, a metrón átkiabáltak a mozgólépcsők között, s bárkivel találkoztunk, azt kérdeztük, hogy mit szól hozzá. A kultúra terein valami hasonló történik, mint a 6:3 össznépi öröme idején. Holott a Nobel-díj egyéni teljesítményt jutalmaz. Kertésznek amúgy is hasonló a viszonya a hazájához, mint példaképeinek, Thomas Mannak és Thomas Bernhardnak. Sok sérelme volt és kevés jóvátétele.
És mégis. Magyar író, magyar nyelven ír. 1901 óta öt nemzedék nagy íróinak szolgáltat elégtételt az a figyelem, amely most a magyar nyelv írói lehetetlenségeire irányul.
(Népszabadság 2002. október 11.)
Kardos G. György: Egy Kossuth-díj margójára
A Luxor kávéház ott dísztelenkedett a Körút sarkán, több mint egy évtizedig jellegtelen eszpresszóként húzódott meg a Bizományi Áruház szomszédságában. Ám a hatvanas évek elejétől, amikor ismét művészek kezdték látogatni, megkönnyebbülten fellélegzett, hiszen nagy múlt állott előtte, de úgy is mondhatnánk – amint egyre inkább megtelt az anyagbeszerzők által bohémeknek nevezett egyénekkel –, hogy nagy jövő állott mögötte.
 |
| Népszabadság/archív |
A töredezett márványasztalok még Hunyady Sándorra, Szomory Dezsőre és Rejtő Jenőre emlékeztek, de egyszer csak, hosszas pangás után, kezdtek visszaszivárogni néhányan a régiek közül: Kassák Lajos, Bokros Birman Dezső, Tamkó Sirató Károly és a kávéházakat falukutatói szenvedéllyel látogató Zelk Zoltán. Magukhoz vonzották a náluk némileg fiatalabb nemzedéket, Devecseri Gáborral, Kormos Istvánnal és még felsorolhatatlanul sok irodalmárral az élen, és azután a még náluk is fiatalabbakat, például Orbán Ottót, Ladányi Mihályt és Galsai Pongrácot. Lassacskán elmaradt a civil közönség, a kávéház belterjes tenyészetté varázsolódott, újságírók, képzőművészek, költők és filozófusok vitatták meg a kor nagy kérdéseit, elsősorban azt, hogy van-e esélye Rizibizinek Rózsalovaggal szemben, az ügetőn. Regényes sorsú, szelíd leányok szolgáltak háttérként, a szerelem tisztességes és jóindulatú iparosai, akik innét indultak el késő esti portyázásaikra. A felszolgálók a Kortársra és az Élet és Irodalomra fizettek elő, s a főpincérnél – a legendás Céh Lacinál – mindig lehetett kisebb kölcsönöket igényelni. A vécés néni Kolozsvári Grandpierre-t olvasott az illemhely előterében.
De én most csak arról az egyetlen társaságról akarok szólni, melynek tagjai hétköznap is be-betértek, ám vasárnap délelőttönként szinte szertartásosan összegyűltek valamennyien; a könnyűnek mondott – valójában a legnehezebb – műfaj lovagjai, nemesei, főhercegei. A teljesség igénye nélkül megint csak fel kell sorolnom néhány nevet: Salamon Béla, Benedek Tibor, a Kellér fivérek, a múlt híres monoklis bonvivánja; Kertész Dezső, a némafilmek első nagy sztárja; a kilencvenedik évét taposó Tordai Ottó, valamint a fejszámoló Pataki Ferenc és a zsebében lapuló kártyacsomaggal Rodolfo. Törzsvendégnek számított még Vadnai László és Lajtai Lajos (a Hétre ma várom a Nemzetinél szerzője). Igaz, hogy Vadnai Los Angelesben élt, Lajtainak pedig Stockholmban volt borkereskedése, de az én legendára hajlamos emlékezetem szerint vasárnap valahogy mindig megjelentek a kötelező összejöveteleken. A fejedelmeknek – ahogy ez már lenni szokott – apródjaik is voltak, úgy emlékszem, hárman húzódtunk meg az asztal végén. Elsőként magamat említem, akkoriban operettek átdolgozására szakosodtam, a létra jóval magasabb fokán helyezkedett el Kállai Pista, a pipás Kállai – aki akkor már József Attila-díjat kapott Irány Caracas című darabjáért – és végül egy szeretetre méltó halk szavú fiatalember, akit Kertész Imrének hívtak, s habkönnyű zenés vígjátékokkal látta el Fodor Imre angyalföldi színházát. Egy fiú szeret egy lányt, darabjainak általában ez volt a témája, ha netán két fiú szeretett egy lányt vagy egy lány szeretett két fiút, az már strindbergi mélységnek számított nála. Emlékszem egy darabjára, Bekopog a szerelem volt a címe, Horváth Jenő szerezte a zenéjét G. Dénes György – a Zsüti – verseire. Ebben a darabban hangzott el ez a szám: Járom az utam, macskaköves úton... Nem tudom, pontosan idézem-e, de a kor nagy slágere volt, Németh Lehel énekelte hajnaltól napestig. Az író ekkora siker után is ugyanolyan szerény maradt, mint azelőtt, biztosak voltunk benne, hogy egyszer majd – persze sok év elteltével – a Vígszínház kapui is megnyílnak előtte.
Az iskola, amelybe jártunk, ott a Luxor félhomályában, a legvérmesebb reményekre is feljogosított. Én például mindent ebben a társaságban sajátítottam el, a szavak értékét, a rejtett csattanókat, az emberi kapcsolatok szomorú és mégis mulatságos összefüggéseit. Ezért jó egy írónak a kávéház, s nemcsak Kellér Andor szempontja szerint, ő ugyanis úgy fogalmazta meg e hasznos időtöltés előnyét: az ember nincsen odahaza és még sincs levegőn.
Nos, a Luxor, mint minden jó ebben az országban, lassacskán elsorvadt, Kertész Imréről hosszú ideig alig hallottam valamit. Kósza hírek terjedtek róla, hogy nem ér rá darabot írni, mert éppen Nietzschével és Heideggerrel foglalkozik. Mindenki azt csinál, amit akar, gondoltam, bár nem nagyon értettem, hogy mennyivel lehet többet tanulni Heideggertől, mint Kellér Dezsőtől vagy Salamon Bélától. Azután egyszer Spiró György – vele is a Luxorban ismerkedtem meg – felhívta a figyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvasnom, Sorstalanság a címe és Kertész Imre írta.
Kertész Imre írta
Igen, ahogy körülnéztem ezen a szelíd, alkonyati téren, ezen a viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán, máris éreztem, mint növekszik, mint gyülemlik bennem a készség: folytatni fogom folytathatatlan életemet. Anyám vár, s bizonyára igen megörvend majd nékem, szegény. Emlékszem, valaha az volt a terve, hogy mérnök, orvos vagy valami efféle legyek. Így is lesz minden bizonnyal, úgy, amint kívánja; nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a „borzalmakról” kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.
Sorstalanság, 1975
Hepiend várja: mire a szurdék fenekére ér, megtudja, hogy mégiscsak kinyomtatják a könyvét. Ekkor fájdalmas sóvárgás járja majd át és a honvágy keserűségével csillapíthatatlanul ízlelgeti kudarca édes emlékeit, az időt, amikor eleven életet élt, a szenvedély emésztette és a titkolt remény táplálta, amit egy későbbi öregember – aki az iratszekrény előtt áll és gondolkodik – többé már nem oszthat. Egyszeri kalandja, heroikus korszaka egyszer s mindenkorra véget ért. Személyét tárggyá változtatta, makacs titkát általánossággá higította, kimondhatatlan valóját jelekké párolta. A számára lehetséges egyetlen regény könyv lesz a könyvek közt, mely a többi könyv tömegsorsában osztozik, várva, hogy esetleg ráesik a ritka vevő pillantása. Élete egy író életévé lesz, aki írja, írja a könyveit, míg teljesen ki nem fosztja magát és puszta csontvázzá nem tisztul, megszabadulva a fölös sallangtól: az élettől.
Kudarc, 1988
Könyveimet mostanában fiatal német emberek kezében látom, és ebben rejlik valami csendes elégtétel, ami korántsem egyedül nekem szól. Minden generációnak el kell végeznie a súlyos munkát, hogy miképpen azonosul nemzete történetével – vagy ellenkezőleg, miképpen fordul azzal szembe. A szerencsés későn születetteknek is követniük kell, s nem csupán hideg értelemmel, de érzelmileg is mindazt, amit a totalitarizmus rémuralmát elszenvedett nemzedék átélt, hogy felfedezze magában mind az áldozat, mind pedig a hóhér szerepének rémületes lehetőségét, ezt a mindannyiunk 211lába alatt ott rejlő örvényt, – hogy e nehéz szembesülés révén azután megtisztuljon, és átélje azt a katarzist, ami megszabadítja őt a cselekvés félelmétől, és megóvja korunk mesterkélt, erőltetett és álnok ártatlanságától, a hamis látszattól, hogy világunk minden világok legjobbika.
A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt, 1998
– Ez ugyanaz a Kertész, aki...? – kérdeztem, és Spiró rögtön rávágta, hogy ugyanaz. Akkor elolvastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől taknyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felterjesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is.
Szó, ami szó, nem akarom hosszúra nyújtani, végül megadták neki – egyelőre csak a Kossuth-díjat –, kicsit későn, ilyenkor szoktak az írók orvoshoz szaladni, hátha a kuratóriumok tájékozottabbak az egészségi állapotukat illetően, mint ők maguk. Nem is olyan régen azonban találkoztam Imrével, majd kicsattant az egészségtől, reggelenként ötven fekvőtámaszt csinál és két dupla szaltót, nekifutás nélkül.
Minden kétségem eloszlott, a magas kitüntetést – ami elég ritka nálunk – kizárólag irodalmi remekléseiért kapta.
És ha most visszagondolok rá, azért a Bekopog a szerelem is nagyon szép volt...
1997. március 27.
