Mindez a magyar társadalom több rendszeren is átívelő élhetetlenségének szomorú bizonyítéka, amin a külföldi megerősítés szolgai visszhangzása – mert nem organikus – nem segít, sőt... Kertész Imre budapesti gálya- (és sajnos betegsége) rabságának szobáját egy ilyen magyar író portréja díszíti: Szomory Dezsőé. Ha az első igazi magyar modern költőt, Vajda Jánost elfogadta volna „népnemzeti" kora, az egészen más, pozitívabb irányba terelhette volna a magyar elbeszélést, ugyanis ezt nem befolyásolják a nagyhatalmi viszonyok, és más, kedvezőtlen világpolitikai „helyzetek", az ember és közösségeik milyensége. A modern korban az irodalom és művészetek befolyásolják leginkább az ember minőségét, de csak akkor, ha megfelelő dózisban és diszkusszióval eljutnak a társadalom tagjaihoz. Petőfi Sándor és a szellemi teljesítményben azóta sem megközelített reformkor átitatta a kortárs magyar társadalmat, s majd később, ha már nem is olyan átütő mértékben, Ady Endre és köréé is. Azóta ez az értékeket felismerő és popularizáló tendencia folyamatosan leszálló ágban leledzik. Kertész Imrének a sok-sok magányosságot tradicionálisan megérzékítő magyar magánya a Nobel-díj fényárnyékában azért is tragikus, mert nemcsak egy rendkívüli értékes írói-emberi látásmóddal mulasztja el a megismerkedést, hanem az életműve elősegíthette volna a gyászmunkát, amelynek a révén a magyarságból „kiszántott" elem, a zsidóság legalább a „kollektív emlékezetben" – a megújult, vagy éppen újrakanonizált nemzet tudatában megbékélhetett volna.
Ezzel elviselhetőbb lenne – szellemi, sőt egzisztenciális értelemben is – Magyarországon élni.
Nem is kérdés, hogy Kertész Imre magyar író, s a magyar irodalom szerves része, de ennek kapcsán miért oly ellentmondásosak a nyilatkozatai? Miért állítja magáról, hogy nem magyar író, ha egyszer az egyik legnagyobb magyar író?
Kőbányai János: - A fent említett hazugság-kultúra teszi értelmezhetetlenné – több rétegben is – Kertész nyilatkozatait és naplójegyzeteit, amelyek szerintem életművének a regényeivel egyenrangú részei. Az én mini díjam, hogy a Múlt és Jövőben kezdte közölni rábeszélésemre a Gályanaplót, mert nem volt kézirata a folyóirat indulásakor. Lehet, közhelyszerűen köztudomású, hogy Kertész Imre a Sorstalanságot nem tizenkét éven keresztül írta, hanem ennyi idő alatt gondolkozott azon, hogy hogyan írja. Az elmélyülés eredménye nemcsak a különös stílus és hang, hanem az az önmeghatározás, szellemi tartás, amelytől oly különös ez a látszólag annyiszor elmondott „kollektív történet" – a „kiszántás", a „túlélés" és a „visszaboronálhatatlanság" – narratívája.
Nem tanulmányoztuk eleget e tizenkét év gondolkodásának folyamatát és eredményét,
az esztétikát megalapozó egzisztenciális teljesítményt. Különben követhetnénk Kertész Imrét abba a tanulságos vívódás-kalandba, amely kontextusba teszi a művet, amelyet egy Nobel-díj sem tudott szervessé tenni a magyar közegben. Sőt: az őszintétlen befogadás csak tovább irritálta a Nobel-palást ellenére az írót, akit ez a fordulat csak még inkább magányossá tett.
Az 1944 nyarán-őszén a kassai vasútállomásról kigördült deportáló vonat magyarok és magyar zsidók történelmét végzetesen különválasztotta. A deportálást megszervező-lebonyolító elkövetők megmaradtak a maguk – „Nekünk Mohács kell" – történelmében, s az egykor magyar zsidók, az áldozatok népe pedig ismét egyesült néhány járóföldnyire arrébb Auschwitz-Apokalipszisban (mint ezt most a Saul fia oly elemi erővel megérzékítette) a zsidó néppé, amely a Jehosua ben Joszéf keresztre feszítése mozzanatában a két millenniummal előző Apokalipszis tanúja és elszenvedője volt.
S vajon mi történt azóta, ami az Auschwitz-tapasztalatot – a harmadik túlélő nemzedék, Nemes Jeles László és Röhrig Géza eleven és hiteles víziója rá a döbbenetes példa – visszaoldotta-csatornázta volna a magyar elbeszélésbe? Nem sok történt, erre a mai, úgynevezett emlékezetpolitikai iszapbirkózások, vagy sértegetések szolgáltatják az oly kiábrándító példát. („Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni" – ahogy Kertész Imre írta Stockholmi beszédében.) Ebben a szembenézésre kényszerítő, a mai elbeszélést oly fájóan legitimitáshiányossá lefokozó kérdés harapófogójában bizony Kertész Imre azonosságával küzdő kijelentései kevésbé tűnnek botrányosnak – annál inkább a szembenézés kényelméből vagy felületességéből föl-fölfakadó hazugság-buzgárok.
