„A köröndtől kezdve paradicsom-kertté varázsolódik az Andrássy út egészen a Városligetig. Tavasztól kezdve bármerre nézünk, csupa lomb és virág gyönyörködteti a szemet. Az út hat sor terebélyes fája egész erdővé folyik össze, és az előkelő, fényes villákat kitűnően gondozott kertek övezik. De nemcsak az Andrássy út, hanem a sűrűn egymásután következő mellékutcái is egy gazdag nyaralótelep képét mutatják” – áradozott Vigand Rezső, az 1909-ben kiadott Budapest útmutatója szerzője a városközpontot a ligettel összekötő sugárút utolsó szakaszáról.

A családi hagyomány szerint a Ferenc körút 39.-et, a négyemeletes bérházat, ahol felnőttem, egy magas rangú katonatiszt építtette. Így tudta a nagymamám és így mesélték anyámék is. Amiben persze nem is lett volna semmi meglepő, hiszen a Tűzoltó utca és a körút sarkán álló épülettől pár lépésre volt csak az Üllői úti laktanya (kezdetben Mária Terézia, gyerekkoromban már Kilián néven), és a Tűzoltó utcai oldalon még ott sötétlett a hajdani lovarda is – igaz, akkoriban épp a város legnagyobb bútorbizományijának kacatjaival volt tele.

„Amit több mint hetven éve tervezgettek, amit a felszabadulás előtt minden kormány félévszázadon át hazugul ígért, azt a felszabadult magyar dolgozó nép állama, a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével megvalósította. A Népstadion megnyitása nemcsak eredményeink ünneplését jelenti, hanem nagyjelentőségű határállomás további küzdelmeink sorában is, amelyekkel testnevelésünk és sportunk általános fejlődését serkentjük” – szögezte le Hegyi Gyula annak a kiadványnak az előszavában, amely a Népstadion megnyitó ünnepélyének gyakorlatait összegezte – praktikus ábrákkal kísérve – az ország testnevelő tanárainak okulására. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökének nem volt kétsége afelől, hogy „ezek az értékes gyakorlatok megérdemlik, hogy ne csak ezen a nagy ünnepélyen mutassuk be azokat, hanem országszerte sok-sok alkalommal használjuk fel.”

Újvárosi Lajos, úgy látszik, egy röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, milyen volna, ha y-nal írná a nevét. Ceruzával odakanyarította így is A legújabb magyar általános levelező belső címoldalára, de láthatóan nem volt kedvére az eredmény. Újvárosy – nézte a szót összehúzott szemmel, majd a radír után nyúlt, hogy aztán a végső, tintaceruzás változat már kellően kacskaringós betűkkel, de i-vel kerüljön a könyvbe.

Bár egy emberöltővel később, amikor a Tabán került a bontókalapács alá, már szinte lökdösték egymást a festők és a fotográfusok, hogy jobb szögből tudják megörökíteni a romantikus, zegzugos utcákat és az egymásnak vetett háttal roskadozó házikókat, a XIX. század utolsó évtizedében még úgy takarították el a középkori Pest meghatározó darabját az Erzsébet híd megépítése kedvéért, hogy a veszteség egy vállrándítást sem váltott ki a kortársakból.

Anoni Mara: így hívják azt a 42 éves nőt, aki a Bűn vagy bűnhődés (hangsúly a vagy-on) című könyvben pőrére csupaszítja az életét az olvasói előtt. Persze nem hívhatják Anoni Marának. Van neki valódi neve, lakcíme, foglalkozása is, de az elképzelhetetlen, hogy ilyen fokú őszinteség a valós identitás védtelenségében nyilvánuljon meg.

Balladai tömörséggel ad hírt egy szörnyű tragédiáról az a gyászjelentés, amelyet 1905 novemberében kézbesített ki a pesti értelmiség színe-javának a posta. A sűrűn szedett sorok arról tudósították a főváros széles polgári rétegét, hogy Báthory Nándor „czímzetes kir. főigazgató”, a székesfőváros IV. kerületi főreáliskolájának igazgatója „folyó év november 19-én éjjel 11 órakor, életének 67-ik, boldog házasságának 23-ik évében, hosszas szenvedés és a haldoklók szentségének ájtatos felvétele után” elhunyt.

„A túlsó parton, egy erdő mellett cseh zászlót lobogtatott a szél. Csendben nézett mindenki arra. A nyurga színész ajkán felcsendült erre a szép magyar dal: Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág. A többiek csendes áhítattal kísérték a szép dalt. Megható pillanat volt ez.”

„A legnagyobb nehézségekkel folyt” 1926 tavaszán a hármashatár-hegyi turistaház felépítése. Hiába, hogy a Budapest Sport Egyesület turistaszakosztálya „teljes erővel feküdt a kérdés megoldásának”, és a főváros tanácsa két részletben nyolcvanezer pengővel segítette a létesítmény tető alá hozását, sőt száz pesti és budai vállalkozó is csatlakozott a jó ügyhöz a szükséges építőanyagok és további pénzalap biztosításával, az építkezés csak igen körülményesen haladt.

„Helyes, ha zenét tanuló gyermekeinket minél korábban szoktatjuk a társaságban való előadásokra. Vannak igen jó zenészek, kiket a félelem előadásképtelenné tesz, s ezen »lámpaláz«, mely csak az idegek szeszélye, könnyen leküzdhető, ha idejekorán látunk hozzá” – olvasható az Illem című útmutató 1891-es, negyedik, „tetemesen bővített” kiadásának estélyekről és társas mulatságokról szóló fejezetében.

Értjük, persze, a Vasárnapi Újság 1907. januári dohogását. Bizony tüske az ember lelkében, hogy harmincnégymillió koronáért felépít a nemzet egy ilyen hatalmas palotát a királyának, ott magasodik a város kellős közepén, kilátni belőle mind a négy égtáj felé, Versailles-t leszámítva nincs még egy ilyen hosszú teremsor az egész kontinensen, mint ebben a tizenkét esztendőn át épített, böhöm nagy házban, aztán „többször sötétek az ablakai, mint világosak”.

Pártoljuk a honi ipart! – javasolta hirdetése olvasóinak Greschik Gyula Lőcséről, s tekintve, hogy az iparos FRANCO névre hallgató cége „a miniszterileg ajánlott s többszörösen kitüntetett, mély fekete, hamar száradó, tartós és használatkész iskolatábla-mázat” szállította a vevő kívánsága szerint – akár ecsettel, illetve a legfinomabban hígított piros vonalozó festékkel együtt –, igazán bölcsen tette, hogy az 1911/12-es iskolaévre kibocsátott Tanítók évkönyvében is reklamírozta a tevékenységét. Így tett egyébként az Országh Sándor és Fia rákospalotai orgona- és harmóniumgyár is, a Marx és Mérei tudományos műszerek gyára, akárcsak a Magyar Tanítók Országos Takarék- és Hitelszövetkezete.

Mondandója éppenséggel nem volt a pesti Köztársaság térről az 1956 nyarán kiadott Budapesti tájékoztató szerkesztőjének, de egy fotó azért befért róla a karcsú kis kiadvány 45. oldalára. Rajta szépen gondozott park, mely mögött két épület meredezik az ég felé: az SZTK felhőkarcolójának csipkés tornya és az egykori OTI-kórház, mely ekkor már Koltói Anna nevét viselte.

Gyerekkoromban apukám jó néhányszor elmondta, csöppnyi büszkeséggel a hangjában, hogy nekem aztán semmi okom az aggodalomra, ő idejekorán gondoskodott a jövőmről. Alighogy megszülettem, kötött a nevemre egy takarékbiztosítást, minden hónapban akkurátusan befizetett 100 forintot, és majd ha húszéves leszek,annyi pénz üti a markomat, amennyiből tetőtől talpig felöltözhetek, és a komplett, felnőttes ruhatár mellett a könyvtáramat is megalapozhatom. Az élet persze olyan, hogy a legtávolabbinak gondolt események is bekövetkeznek előbb-utóbb, így aztán mindketten némi csalódással tapasztaltuk, hogy a nyolcvanas évek inflációja közepette a húsz esztendőn át gyűjtögetett összeg épp egy európai ifjúsági vonatbérletre, a nevezetes Interrail Ticketre meg a kiváltható valuta megvásárlására volt elegendő. Mondhatni, szerencse, hogy az embert úgyis csak háromévente engedték ki Nyugatra.

„A nyári gyorson mellettem ült egy kedves útitárs, míg könnyedén hozott egy dalt a szél: »Úgy várlak egy speciális okból...«, s fülembe súgta szépen...” Param, parammmm...

Nehezen indult az 1886–87-es tanév a Győrvárosi államilag segélyezett elsőfokú ipariskolában. Előbb a városban tomboló kolerajárvány miatt kellett elhalasztani a tanítás megkezdését, aztán meg a növendékek közt terjedő vörheny tette szükségessé újabb szünet elrendelését.

„Igen tisztelt Tagtárs Úrnak” szólította Frank Márk Artúrt 1931. április 23-án kelt levelében a Magyar Touring Club vezetősége, és arra kérte, hogy szíveskedjék részt venni mindazokon az eseményeken, amelyeket május 1-je és 3-a között az osztrák autós sporttársak látogatása alkalmából szerveznek.

Azt hiszem, téves kapcsolás – mondta anyám kissé zavartan a telefonba, de alighogy letette, újra csöngött. Ugyanaz az izgatott férfihang kiabált a vonal túlvégén: „Tűzrács, tűzrács, itt szalmacsóva, jelentkezem!” Mikor a dolog negyedszer is megismétlődött, anyám a legtámogatóbb pedagógushangján végül rákérdezett, ugyan mit akar annyira jelenteni szalmacsóva tűzrácsnak.

„Az úr magához szólította a feleségemet. Hirtelen vitte el a szélhűdés, anélkül, hogy akár egy szót mondhatott volna” – írta nagynénjének, Giuliának 1559. november 9-én Vespasiano Gonzaga. Sokat próbált katonaemberre vallanak ezek a szikár szavak, amelyekkel a reneszánsz főúr Donna Diana haláláról beszámolt.