S bár az intézmény hivatalos értesítőjének szerzője elégedetten szögezte le, hogy „eme járványoknak daczára a beírt 623 tanuló közt egy halálesetet kivéve még csak betegedési esetek sem fordultak elő nagyobb számban”, a füzetet végiglapozva mégiscsak három tanuló neve mellett találjuk meg az eredmény helyett azt a lakonikus megjegyzést, hogy „meghalt”.

Az előkészítő C osztályból Graczer József bádogos (mestere: Bölcsházy Sándor) és Kocsis Antal kádár (Rack Dávid inasa), az első A szakosztályból pedig az özvegy Roalizekné műhelyében kárpitosságot tanuló Magyarics Vendel nem érte meg a bizonyítványosztást.

Az elsőfokú ipariskolából, ilyesféle szerencsétlenségeket nem számítva, két módon szabadulhatott az a 110 nebuló, aki a beiratkozottak közül nem fejezte be a tanévet. Véget értek az inasévei, azaz felszabadult, illetve kimaradt. Ha így történt, akár azért, mert túl sokszor maradt távol az órákról, akár mert az őt alkalmazó iparos nem engedte iskolába,mesterének tetemes összegű, húsztól kétszáz forintig terjedő pénzbírságot kellett emiatt fizetnie. Ezzel a drákói szigorral igyekezett az állam érvényt szerezni annak az elvnek, hogy minden polgárát a neki leginkább megfelelő és őt a boldoguláshoz a lehető legjobban hozzásegítő oktatáshoz dolga juttatni.

Nem volt ez persze mindig így. A győri ipariskola értesítőjének kiadásakor még két évtized sem telt el azóta, hogy életbe lépett az Eötvös-féle népoktatási törvény, amely létrehozta az elemi népiskolák rendszerét, és hattól tizenkét éves korig kötelezővé tette a tanulást. Ezt egészítette ki az 1872. évi ipartörvény, amely egyrészt leszögezte, hogy a tanoncok képzése az iparosok feladata, másrészt kikötötte, hogy a tizennégy év alatti inasok naponta tíz, az idősebbek legfeljebb tizenkét órát dolgozhatnak. S bár már ekkor felmerült, hogy az iparegyesületeknek a hároméves oktatást nyújtó tanonciskolákat is fel kell állítaniuk, ezek tényleges megszervezéséhez egy további jogszabályra volt szükség. Az 1884. évi XVII. törvénycikk mondta ki, hogy minden településen, ahol ötvennél több tanonc lakik, el kell indítani ezeket az osztályokat, s hogy inasnak csak tizenkét évesnél idősebb fiatalt szabad felvenni.

Ennek a rendelkezésnek köszönhető, hogy az 1886–87-es tanév végén már a harmadik értesítőjét adhatta közre a győri ipariskola. A képzés kiteljesedett, minden évfolyamon indítottak osztályt, összesen tizenegyet: három előkészítő, három első, két második és egy harmadik évfolyamos csoportot, valamint az építő Iparosoknak egy külön elsőt és másodikat. A statisztikák arról is híven tájékoztatnak, hogy míg a legalsó évfolyamon hetven körüli volt az osztálylétszám, a harmadikba már csak 47 tanuló járt. Egyvalaki még a tizenkettedik évét sem töltötte be a növendékek közül, öt éppannyi volt, amennyit a törvény legkevesebb elvárt, a zöm persze 15 és 17 év közötti. A legidősebb diák 26 éves volt és az első B osztályt látogatta.

Az osztályok többsége heti tizenegy órát ült az iskolában. A tanoncok vasárnapja lényegében elment a mértani és a szabadkézi rajz órákkal, hét közben pedig két este olvasás és számtan, egy alkalommal pedig vallástan órájuk volt. A tanítás a győri belvárosi elemi fiúiskolában folyt, a tanszemélyzetet mindössze kilenc tanító és egy iskolaszolga alkotta. Az intézmény tanévenként mintegy 3000 forintra rúgó költségvetéséből egyharmadnyit az iparosok álltak, 600 forintot adott Győr városa, 500-at az állam, 414 forint pedig a tandíjakból folyt be.

Belga mintát, nem is frisset követettlamilag segélyezett” – magyarán az állam anyagi hozzájárulásával, viszont kötelezően felállítandó – tanonciskolák létrehozásáról rendelkezett. Belgiumban már 1841-ben megszülettek az első ilyen intézmények, hogy aztán változatos formában ugyan, de többé-kevésbé hasonló rendben felállítsák a maguk tanintézeteit a hollandok, franciák németek és osztrákok is. (Anglia természetesen ebben a kérdésben is a saját útját járta, ott az ipar maga gondoskodott a jövő iparosainak elméleti és gyakorlati képzéséről.) A csaknem fél évszázados késlekedés dacára az 1884. évi törvény szigora végül látványos eredményt hozott: három éven belül 235 települési ipariskola működött Magyarországon, ahol 1245 tanító mindegy 42 500 tanulót okított.

Sikertörténetnek is gondolhatnánk tehát mindezt. Már ha nem olvastuk volna a győri iskola értesítőjében Schön Bernát tanító, az előkészítő B osztály főnökének Iparostanulóink képzése című tanulmányát, mely dolgozat bizony jelentősen árnyalja a képet. Három év tapasztalataira építve a szerző nem hogy javulást nem lát, de igen kétségbeejtőhelyzetet fest le: „itt valaminek történnie kell, ha azt akarjuk, hogy haladjunk és a mívelt nemzetek sorában megmaradjunk. (…) Minden áron azon kell lennünk, hogy a /leendő iparos/ önállóságát emeljük, ízlését nemesítsük, kézügyességét előmozdítsuk és szellemi látkörét a korszellem igényeinek megfelelőleg szélesbítsük”.

Annak ellenére, hogy a tanonciskolákat épp ezen célok elérése érdekében állíttatta fel az állam, Schön Bernát szerint már a szakmai képzés is temérdek kívánnivalót hagyott maga után: a mesterek legtöbbje afféle ingyencselédet látott az inasban, a szakmai fogásokat szinte titkolta előle, így aztán kinek-kinek a maga (és megrendelői) kárán kellett megtanulnia a mesterséget. Ami lényegében ellehetetlenítette a boldogulását, hiszen – írta a tanító úr – „oly korban élünk, melyben a létért való küzdelem általánossá vált, melyben megsemmisítéssel van fenyegetve az ügyetlen, és nyomor és ínség vármindazokra, kik csak féligmeddig ismerik, értik azt, minek éle töket szentelték: kell a leendő iparost emelni és neki oly képzést nyujtani, mely önállóságát előmozdítja és iparágát a haladó kor színvonalára helyezi”.

Hogy mit javasolt ennek érdekében Schön Bernát? Nos, egyrészt azt, hogy már a népiskolában kapjanak gyakorlati képzést a diákok, kössék össze „az iskolát az élettel”: svéd mintára vezessék be a „kézügyességi oktatást”, mivel „hisszük, hogy ez lesz a jövő század tanítási rendszere s reméljük, hogy népünk üdve, jóléte, az ipar felvirágozása e kérdés megoldásával fog nagyobb lendületet nyerni”. (A tanító legfeljebb remélhette, hogy álma egyszer valósággá válik. De a XX. század első évtizedeiben a fővárosi iskolákban valóban elterjedt gyakorlat lett a tantervbe beépített fúrás-faragás és varrás, mégpedig a svéd eredetire utaló szlöjd néven.)

Ennél kézzelfoghatóbb problémák is megoldásra vártak azonban. Elsőül is az, hogy az esti órákra összegyűlő, osztályonként olykor hetven iparostanuló az egész napi kimerítő munka után, a tanulástól rég elszokva fogott neki az olvasásnak-számolásnak, ugyancsak kizsigerelt tanárok irányításával. Nem véletlen, hogy a tanító úr így jajdult fel: „Miért kell azokat a tanórákat este 7–9-ig megtartani? Nem volna célszerűbb 6–8-ig? Hát nem elég, ha az inas 6–6-ig dolgozik a műhelyben?” És sorolta is a külföldi példákat annak bizonyítására: sokkal célszerűbbek az olyan intézmények, amelyekben nappal a tanoncokat, este viszont az őket képezni hivatott mestereket okítják. Sietett persze azt is kijelenteni, hogy „nem hisszük, hogy nálunk akadna ember, ki fejlettebb korban (…) esténként bejárna az iskolába avégből, hogy ismereteit gyarapítsa”, de szívből remélte, hogy egy-egy ismeretterjesztő előadásnak azért a mesterek köréből is akadna közönsége. Annak ellenére, hogy az ipariskolában folyó oktatás még az evégből felállított bizottság és a kinevezett iskolalátogatók közül is igen kevés érdeklődőt vonzott. A tizennégy erre hivatott iparos férfiú közül csak Bejczy József cipész, Csontos Imre szűcs és Schön Antal cukrász tekintett meg néhány órát.

Gondolt persze az ösztönzés jól bevált módszerére is a tanító úr: „a város, egyes jómódú iparosok, vagy iparbarátok jutalmakat tűzhetnének ki, részint oly iparostanulók megjutalmazására, kik egész éven át ernyedetlen szorgalommal látogatták az iskolát – részint pedig oly iparos mesterek buzdítására, serkentésére, kik tanulóikat soha semmi néven nevezendő ürügy alatt az iskolától vissza nem tartották” – szorgalmazta. Erre azonban még várni kellett, hiszen a tanév végeztével, júliusban megrendezett munkakiállításon ismindössze harminchét növendék jelentkezett saját alkotással, s közülük is csak ketten érdemelték ki a legmagasabb, 4 forint összegű jutalmat. Keszler József második A osztályos asztalostanuló egy asztalt, Kisfaludy Sándor végzős lakatos egy zárat és egy gyufatartót készített.

Ez a 4 forint egyébként még mindig nem érte el azt az összeget – jelesül 5 forintot –, amennyit a budapesti állami közép-ipariskolában kértek egy évre tandíjként a növendékektől. Az elsőfokú iskolákat elvégzők legjavának továbbképzésére, a majdani előmunkások, művezetők kinevelésére szánt intézményt 1879-ben alapította meg Trefort Ágoston. Olyan népszerűnek bizonyult, hogy ekkorra ki is nőtte ideiglenes hajlékát: immár épült Hauszmann Alajos tervei alapján az új – a technika vívmányait bemutatni hivatott Iparmúzeummal közös – épülete az alakuló Nagykörút mentén, a Népszínház háta mögött. Aki ide felvételt akart nyerni, annak a kiváló szakmai előmenetel mellett közismereti jártasságáról is tanúbizonyságot kellett tennie. A felvételi vizsgán elvárták a hibátlan helyesírást, az iparűzés során előforduló ügyiratok pontos ismeretét, a mondattanban, számtanban, százalékszámításban és a mértanban való jártasságot, mi több, Arany János Toldijának alapos ismeretét is. A kellően felkészült kevesek aztán építészeti, gépészeti, vegyészeti, vas- és fémipari, illetve faipari kurzusokon tanulhattak, a közép-ipariskola pedig nagyszerű képzése révén európai hírre tett szert.

A tanoncképzés fogyatékosságait azonban a pontos és igen korai látlelet ellenére csak 1922-ben sikerült valamelyest orvosolni. Az akkor elfogadott új törvény felemelte a közismereti tárgyak óraszámát, korszerűsítette a tananyagot és rendelkezett arról, hogy az iparostanulók csak hétköznapokon este hatig járhatnak iskolába.

Nem tudom, Schön Bernát megérte-e ezt a kései győzelmet. Mivel 1842-ben született, nem lehetetlen. De tény az is, hogy a róla talált gyér adataink sorában – a szaklapokban való publikáláson, az 1877-es Alkotmánytan, a Számolási gyakorlókönyv, a Bibliai ismeretek és az 1900-ban kiadott Alkalmi költemények népiskolák számára szerzőségén túl – az az utolsó, hogy negyvennégy évi szolgálat után nyugállományba vonult. Akárhogy számoljuk is, akkoriban még épp csak beköszöntött a XX. század.