A Névtelenből lett Magyar

Mondandója éppenséggel nem volt a pesti Köztársaság térről az 1956 nyarán kiadott Budapesti tájékoztató szerkesztőjének, de egy fotó azért befért róla a karcsú kis kiadvány 45. oldalára. Rajta szépen gondozott park, mely mögött két épület meredezik az ég felé: az SZTK felhőkarcolójának csipkés tornya és az egykori OTI-kórház, mely ekkor már Koltói Anna nevét viselte.

A felvétel bal oldalán, a virágágyások között egy robusztus szoborcsoport feszít. Két hatalmas kőférfi, az egyik lábánál fogaskerék, a másik kezében kasza. Semmi különös: a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság. Illenek a képbe. Csak hát emberemlékezet óta el is tűntek belőle. Szoborléptékkel mérve legalábbis nem sokkal az után, hogy felbukkantak a pesti köztéren. Hell Lajos 1939-ben megjelent Budapest képes lexikonában például még jövő időben olvasható, hogy a Tisza Kálmán téren, mely Budapest legnagyobbja, és „szépen van parkírozva”, fel fogják állítani a névadó „kiváló államférfi” szobrát, míg a park másik részében a „Névtelen Magyar Ipari Munkás” szobormása kap majd helyet.

Az 1942-es kiadás ezt csak annyival egészíti ki, hogy a munkásszobrot Siklódy Lőrinc készíti majd el. Ám míg a Tisza Kálmán-emlékmű örökre terv maradt, az utóbbi végül megszületett. Az akkor már Magyar Munka szobra néven említett alkotást 1943. június 6-án, vasárnap leplezték le a Tisza Kálmán téren, s a korabeli fotókat és filmhíradókat nézve legfeljebb az tűnik az ember szemébe, hogy a két hatalmas, csaknem négy méter magas kőfigura öles (pontosan 490 centiméteres) talapzatán az avatáskor még felirat is díszelgett: Becsüld a munkát – volt rajta olvasható.

Hell Lajos egyébként meglehetős pontossággal rögzítette a folyamatot, hiszen 1939. november 9-én, amikor a Magyar Távirati Iroda először számolt be a készülő szoborról, a tudósító arra is utalt, hogy mindössze egy év telt el a terv megszületése óta, Siklódy Lőrinc már elkészítette a kompozíció modelljét, a belügyminiszter pedig megadta az engedélyt, hogy a kivitelezés érdekében meginduljon az adományok gyűjtése. Akkor úgy tervezték, 1940 kora nyarán fogják leleplezni az alkotást, amely a kezdeményező – azaz „a Nemzeti Munkaközpont keretében működő Becsüld a munkát szabadidőszervezet” –szándéka szerint „a munka és a magyar munkás megbecsülésének méltó megörökítéséül” fog szolgálni.

A Budapesti lexikont fellapozva egyébként a Nemzeti Munkaközpont definícióját is elolvashatjuk. E szerint az Üllői út 19. alatt székelő szervezet „feladata: a munkásság jogos kívánságainak megvalósítása, a munkásság szociális helyzetének, életviszonyainak javítása. Evégből a munkabérek, a munkaidő szabályozása, a fizetéses szabadság és családi bér rendszeresítése terén már eddig is sokat dolgozott, és számottevő eredményt is ért el. 25 szakmát, 150 vidéki és fővárosi szervezetet egyesít most magában. Tagjainak száma 60 ezer.” Ami már csak azért is figyelemre méltó, mert akkoriban az egész mozgalom alig pár éves múltra tekintett vissza.

1934.március 3-án adta közre a jól értesült Magyarság a kormánykörökből származó hírt, miszerint „a fascista tapasztalatok felkarolásával Gömbös miniszterelnök a kormánypárt vezetőségének és egyes szakintézményeknek bevonásával Nemzeti Munkaközpont névvel egy olyan organizációt akar létesíteni, amely valamennyi munkáskategória ügyét felölelné, és kiindulópontja lenne a munkásság új gazdasági megszervezésének”. Külön csoportba tervezték tömöríteni az ipari, a kereskedelmi, a szellemi és a mezőgazdasági munkásokat, akik e szövetségeken belül az elképzelések szerint külön szakmai szervezeteket alakíthattak – „hasonlóan a mostani szakszervezetekhez” –, hogy aztán az állam e kézre eső érdekképviseletek véleményét kérje ki a bérrel vagy a szociálpolitikával kapcsolatos ügyekben.

A szobor immár üres talapzattal a Köztársaság téren
A szobor immár üres talapzattal a Köztársaság téren

Hogy mennyire fontosnak tartotta ezt a kérdést Gömbös Gyula, jól mutatja, hogy a Nemzeti Munkaközpont megszervezését egyik legrégebbi elvbarátjára, kipróbált harcostársára, az ekkoriban harmincnyolcadik évét taposó vitéz Marton Bélára bízta. Marton is katonatiszt volt, akárcsak ő, együtt vettek részt a Magyar Országos Véderő Egylet megalapításában, ott volt Bécsben az Antibolsevista Komité megalakításakor, Szegeden, amikor a főváros visszafoglalását tervezték, nem tétlenkedett a királypuccs leverésekor sem. 1932-ben, a Nemzeti Egység Pártjának megalakítása idején Marton kulcsszerepet kapott Gömböstől: országos ügyvezető főtitkárként neki kellett a magyar politikában korábban ismeretlen módon, alulról szervezkedve, lényegében településről településre – szinte házról házra – járva fölépítenie a pártot.

Amikor Gömbös kormánya immár elkönyvelhette az első sikereket, valamelyest kitolta az ország szekerét a gazdasági recesszióból, és kipipált néhányat nevezetes, 95 pontos kormányprogramja célkitűzései közül, akkor Marton Béla vállára újabb feladat nehezedett: hozza létre az olasz minta szerinti, végső soron mindenkit, a munka világát és a civil szférát, a munkaadókat és a munkavállalókat is egyazon szövetségi rendszerbe tömörítő szervezetet.

A fáradhatatlan szervező buzgalmát dicséri, hogy 1936. június 12-én már a Nemzeti Munkaközpont helyiségének felavatásáról cikkezhettek a lapok. Az ekkor még a Baross utca 43. alatt működő szervezet vezetője sietett kiemelni: „Pártpolitikai szempontokon felülemelkedve szolgáltuk és szolgáljuk ebben az intézményben a nemzeti szolidaritás gondolatát”, hogy aztán megígérje, a gazdasági célok mellett a kultúra és a munkásjólét szempontjai sem merülhetnek feledésbe, így hamarosan a dolgozók munka utáni szórakoztatásáról is gondoskodni fognak.

Ebben ráadásul kétminta is rendelkezésükre állt. Az első az olasz Opera Nazionale Dopolavoro, amely nevének megfelelően a „munka utáni” tevékenységet szervezte, 1927 óta már a fasiszta párt irányítása alatt. Akkorra, amikor a magyar követők a székházavatásig eljutottak, az olaszországi alkalmazottak nyolcvan százaléka immár ennek a szervezetnek a kebelében sportolt és művelődött. De legalább ilyen jó példával járt elöl a német Kraft durch Freude is, amely csak 1933-ban létesült ugyan, de néhány év alatt valóban saját égisze alatt egyesítette mindazt, ami „erőt” eredményezhetett „az öröm által”. Aktivistái minden munkahelyen jelen voltak, olyan szórakozásokat tettek elérhetővé a munkások számára, amelyek korábban csak a középrétegeknek jutottak osztályrészül. Kirándulásokat és utazásokat szerveztek, kezdeményezésükre született meg az olcsó közlekedést lehetővé tévő Kdf Wagen (később: Volkswagen Bogár), az északi Rügen szigeten pedig már épült Prora, a munkások hatalmas üdülőparadicsoma.

Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a Nemzeti Munkaközpont is létrehozta a maga szabadidő-szervezetét – igaz, Gömbös Gyula ezt már nem érhette meg. 1938. április 28-án mondta ki megalakulását a Becsüld a munkát szövetség, melynek élére – kevéssé meglepő módon – vitéz Marton Béla állt, hogy hitvallásának megfelelően „fogékonyabbá tegye az új munkásnemzedéket a nemzeti gondolatok befogadására”. A szervezet magyar ruhában feszítő, árvalányhajas küldöttségei rendszeres tanulmányutakra utaztak, hogy a helyszínen figyeljék meg a Dopolavoro és a Kraft durch Freude munkáját, idehaza pedig fáradhatatlanul rótták a vidéket, ahol előadásokat, mozibemutatókat, háziipari szemléket és vásárokat szerveztek, miközben erősen szorgalmazták, hogy „az előkelő szalónokban és a munkáslakásokban egyaránt a tiszta, zengzetesen szép magyar nyelvet beszéljék”, s hogy „magyar ruhát viseljen minden magyar”.

Visszatekintve azt is láthatjuk, hogy a Becsüld a munkát lényegében megalakulásával egy időben elhatározta a Névtelen Munkás szobrának felállítását. Aligha az aktivisták buzgalmán, inkább a világháború kitörésén, majd hazánk hadba lépésén múlt, hogy végül hosszú éveken át késett a mű felavatása. Még 1942 októberében is csak arról számolhatott be a Filmhíradó stábja, hogy míg Sostay Horváth Etel a két hónappal korábban repülő baleset áldozatául esett kormányzóhelyettes portréját mintázza, Siklódy Lőrinc a Magyar Munka szobrán dolgozik a Százados úti művésztelepen. (Az ekkor hatvanas évei közepén járó Siklódy persze a közbeeső időben sem kényszerült tétlenségre.

A korábban elsősorban világháborús emlékművek alkotójaként ismert szobrász a negyvenes évek elején nemcsak a Tűzoltók hősi emléke, a gödöllői cserkészdzsembori emlékszobra vagy épp az Országzászló-mozgalmat elindító Urmánczy Nándor tiszteletére emelt Margit-szigeti emlékpad készítőjeként vált ismertté, hanem a sajtó 1941 szeptemberében arról is beszámolt: „a MABI balatonlellei Horthy Miklós üdülőjében a Kormányzó úr őfőméltósága életnagyságú szobrát mintázza. A Kormányzó úr a művészt műtermében meglátogatta, és a készülő művészi munka felett Siklódy Lőrincnek teljes megelégedését nyilvánította”.)

1943. június 6-án azonban végül csak elérkezett a szobor felavatásának napja. A kormányzót Kállay Miklós miniszterelnök képviselte, a Nemzeti Munkaközpont kórusa pedig a Himnusz és a Szózat mellett a szervezet indulóját is elénekelte. Vitéz Marton Béla avatóbeszédében kiemelte: „Ha visszatekintünk alig egy-két évtizedre, a magyar munkásságot politikai és társadalmi vonatkozásban csak a nagygyűléseken láttuk, ahol Isten, haza, a tőke és a család ellen uszították őket. Esztendők nehéz küzdelmével a forradalmi, gyűlölködő világproletárból felelősségteljes magyar polgárt neveltünk, aki nemcsak jogokat követel, hanem örömmel keresi a kötelességeket is hazájával szemben. (...) A szobor kifejezi azt a tudatot, hogy érdemes volt megtérni, érdemes volt otthagyni a vörös zászlót, szakítani a liberalizmus szülte osztályharcos szellemmel, érdemes volt újra büszke magyarnak lenni.”

Válaszként Éhling Jenő munkás tett ígéretet, hogy „a munka belső frontján mindig Kormányzó úr tekintetét keresve, fegyelmezetten teljesíteni fogjuk kötelességünket”, végül Géza Ottó munkásköltő előadta A szoborhoz című költeményét. Géza Ottó egy évre rá a Népi írók, népi költők című antológiában is publikálta néhány versét, legközelebb pedig akkor keltett nagyobb figyelmet, amikor 1944. október 31-én a Magyar Művelődés Házában „más nyilas költők” társaságában lépett fel egy hungarista esten. Különös egybeesés, hogy mindez pár méterre történt csak a Magyar Munka szobrától: a név akkoriban az Erkel Színházat takarta ugyanis.

Vitéz Marton Béláról viszont mindössze annyit tudunk még elmondani, hogy 1944. március 31-én, három nappal az után, hogy a német megszállást követően a belügyminiszter betiltotta a Szociáldemokrata Pártot, a Nemzeti Munkaközpont nevében „átvette” a szakszervezeteket, hogy „biztosítsa a munkásság pártpolitikamentes nemzeti tevékenységét és megőrizze a szakszervezeti vagyont, amelyet ott a munkások gyűjtöttek egybe”. Egyes adatok szerint Ausztráliában halt meg 1960-ban. Ugyanabban az évben tehát, amikor a tragikus események tanújává lett Köztársaság téren felavatták Kalló Viktor monumentális mártíremlékművét. Az immár jó ideje felirat nélküli Magyar Munka szobrát ekkor csendben lebontották, és elszállították az útból.

„Becsüld a munkát” – így szólt a felirat az 1943 nyarán felavatott Magyar Munka szobrán
„Becsüld a munkát” – így szólt a felirat az 1943 nyarán felavatott Magyar Munka szobrán
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.