A gróf úr múzeuma

„A köröndtől kezdve paradicsom-kertté varázsolódik az Andrássy út egészen a Városligetig. Tavasztól kezdve bármerre nézünk, csupa lomb és virág gyönyörködteti a szemet. Az út hat sor terebélyes fája egész erdővé folyik össze, és az előkelő, fényes villákat kitűnően gondozott kertek övezik. De nemcsak az Andrássy út, hanem a sűrűn egymásután következő mellékutcái is egy gazdag nyaralótelep képét mutatják” – áradozott Vigand Rezső, az 1909-ben kiadott Budapest útmutatója szerzője a városközpontot a ligettel összekötő sugárút utolsó szakaszáról.

Az Oktogon és a körönd közötti részről azonban sokkal kevesebb mondandója volt. Az Andrássy utat persze itt is fényes paloták szegélyezték, de a Nagykörút környékének mellékutcái igencsak kevés látnivalót kínáltak. A fölöttébb hosszú „Rózsa utcának egyetlen nevezetessége a jobb oldali szakaszában lévő gróf Zichy Jenő múzeum” – jegyezte meg például szikáran.

Már az is csoda egyébként, hogy egyáltalán bekerült a múzeum a bédekkerbe, hiszen ez idő tájt nem pusztán ez volt Budapest egyik legfrissebb, a köz okulásának szentelt gyűjteménye, hanem tulajdonképpen már a napjai is meg voltak számlálva. Vigand Rezső alighanem az utolsó pillanatok egyikét rögzítette, amikor a Rózsa és a Szegfű utca sarkán még ott volt az 1900-ban megnyitott Zichy Jenő Múzeum. A névadó és alapító gróf 1906-ban, karácsony másodnapján meghalt ugyanis, és bár végrendeletileg a múzeumot a székesfővárosra hagyományozta, a neki otthont adó épülettel a család rendelkezett. Ők pedig, amint tehették, dobra verték a kis palotát.

Éppen ezért kisebbfajta csodának számít az is, hogy a házat ma, bő száz év elteltével is láthatjuk. Ki is lóg a robusztus, három-négy emeletes bérpaloták sorából az egyemeletes – a Rózsa utcai oldalon egy pluszszinttel megfejelt –, romantikus homlokzatú épület. A ráépítéstől eltekintve ma is pontosan olyan, mint amilyennek Kovács Frigyes műépítész a Vasárnapi Újság 1900. január 14-i számában megrajzolta. Az egyetlen feltűnő hiány, hogy a metszeten a Szegfű utcai bejárat fölött a homlokzat pilonjait egy-egy szoborcsoport uralja. Az álló női és ülő férfialak az egyik oldalon a tudományokat, a másikon a művészeteket volt hivatva jelképezni, s került volna egy-egy figura a földszinti szoborfülkékbe is. De bár a Vasárnapi Újság tudósítása szerint már csak a szobrász vésőjére várt e díszítmények befejezése, valójában nem tudjuk, elkészültek-e valaha. A Zichy Jenő Múzeumról ezt a rajzot leszámítva egyetlen ábrázolást sem sikerült ugyanis találnunk.

Azt azonban a képes hetilap is rögzíti, hogy a múzeumot egy már a telken álló kis palotához építtette hozzá a gróf. Ezt a házhelyet úgy 1884–85 körül vásárolta meg Zichy Jenő, akit addig a Kálvin térhez közeli Csillag (ma: Gönczy Pál) utcában jegyeztek a címtárak. Érthető: onnan kellemes sétatávolságra esett a gróf munkahelye, az Országgyűlés akkortájt a Nemzeti Múzeum oldalában ülésező alsóháza. Ehhez képest a Külső-Terézváros, ahol saját városi palotája számára házhelyet vásárolt, sugárút ide vagy oda, kifejezetten külteleknek számított. Vélhetően nem is gondolt igazán reprezentatív otthonra, amilyeneket a többi mágnás épített a Múzeumkert környékén, hanem csak valamiféle saját vityillót szeretett volna, közel a Ligethez. Az is meglehet, hogy egymaga lakott itt, a parlamenti ülésszakok idején, és felesége, a berlini születésű Redern Hermine grófnő, a négy lány és az utolsóként – 1877-ben – megszületett fiú, Rafael az idő nagy részében inkább a családi birtokon, Sárszentmihályon tartózkodott.

A képtár katalógusát többször is kiadták
A képtár katalógusát többször is kiadták

Mindenesetre emellett szól, hogy a Rózsa utcai házat Platzer Antal iparrajz-iskolai tanár tervezte, aki ekkor még messze volt attól, hogy (immár Pálócziként) Steindl építésvezetője legyen az új Országház építkezésénél, majd nagyszabású városrendezési tervek megalkotója. Ekkoriban még nem csinált mást, csak tanárok meg hivatalnokok számára tervezett villákat az Andrássy út környékén. Ezekből azonban mára egy sem maradt fenn, nagyobb villák, bérpaloták és társasházak állnak régen a helyükön. Így hát a párhuzamok sem segítenek abban, hogy kitaláljuk, hogyan festett Zichy Jenő háza, amelyet – ahogy a Vasárnapi Újság írja – Kovács Frigyes 1900-ban szinte beleolvasztott a múzeumba, egységesítve a régi és az új épület homlokzatát.

De azt legalább meg tudom mondani önöknek,honnan ismerte egymás Platzer Antal és a gróf. Zichy Jenő ugyanis, aki a negyvenes évei elejére már az iparpártolás magyarországi apostolának számított, 1879-ben Székesfehérvárra országos iparkiállítást szervezett. Erre a szemlére készíttetett el az Oetl-gyár egy pompás öntöttvas pavilont, amelyet Platzer Antal tervezett: a gróf ezt később megvásárolta, ajándékként felajánlotta a köznek, és még ma is ott áll az immáron Zichy-ligetnek nevezett fehérvári parkban.

Zichy Jenőről meglehetősen színes képet őriz az utókor. A családi emlékezet egyrészt „vörös grófként” tartja számon (vörös haja okán, persze), másrészt „demokratikus arisztokrataként” (köszönhetően liberális politikai állásfoglalásának). Székesfehérvár mint a Vörösmarty-szobor állításának kitartó kezdeményezőjére emlékezik rá, de ő volt a hajdani színház legáldozatkészebb támogatója is. Nekrológjában úgy említette a Vasárnapi Újság, hogy miközben egy vagyont áldozott az iparfejlesztésre, „nem tudott nagyzolni”, és „vidámra hajló természete” volt. És megemlítik természetesen a magyarság őstörténetéről szóló összes munkában is, hiszen a XIX. század utolsó éveiben, hatvanéves kora körül három expedíciót is vezetett keletre, hogy felkutassa népünk gyökereit.

Ezek a művek persze nem mulasztják el megjegyezni, hogy holmi romantikus délibábokat kergetve vágott neki a Kaukázusnak, mert úgy hallotta, létezik ott egy Zichia, amely akárha a Zichyek ősi földje is lehet. Így volt vagy sem, de tény, hogy az első két úton valóban olyan területeken bolyongott, amelyeken a korban már meggyökeresedő finnugor rokonság elmélete szerint hiába kereste a magyarok őseit. Kétségtelen azonban az is, hogy – nem utolsósorban Herman Ottó megsemmisítő kritikájának hatására – 1897-ben már hozzásegítette Jankó János néprajzost, Pósta Béla régészt és Pápay József nyelvészt, hogy az osztjákok között végezzenek páratlan tudományos értékű kutatásokat. Igaz, ő maga azért tett egy kitérőt Pekingig, remélve, hogy mégiscsak megtalálja a Batu kán által elrabolt ősi magyar iratokat. Nem járt sikerrel.

Zichy Jenő, a „vörös gróf”
Zichy Jenő, a „vörös gróf”

Hogy ő maga mit szeretett volna, miként emlékezzék rá az utókor, azt viszont meglehetősen pontosan tudjuk: elvégre a gróf ezért alapította meg a saját múzeumát. A Vasárnapi Újság tudósítása részletekbe menően felsorolja, mi mindent láthatott itt, hetente három napon, belépti díj nélkül a nagyérdemű. A földszinten kapott helyet a gróf nagyatyja által alapított fegyvertár, valamint a gróf régiségtára, tele például XVI. Lajos korabeli bútorokkal. Az udvari kocsiszínben állították ki azt a díszhintót, amellyel az ezredévi hódoló menetben váltott ki nagy érdeklődést Zichy Jenő. Az emeleten alakították ki a könyvtárat, valamint a képtárat, ahol 450-500 festménynek kellett helyet szorítani: a gyűjteményt még a gróf apja alapozta meg, a műértők szerint különösen jelentős volt a Kupeczky- és a Mányoky-kollekciója. Ugyancsak az emeleten lehetett megtekinteni az ázsiai utazásokról hozott néprajzi és történeti anyagot, illetve a bronzgyűjteményt, amely „egymagában európai érdekűvé teszi a múzeumot”.

Hitvese nem egészen öt évvel élte túl a grófot, Zichy Jenővel ellentétben, akit Meranóban ért utol a végzet, a grófné Budapesten hunyt el, 1911 májusában. A leszármazottak ezután bocsátották áruba a Rózsa utcai palotát, amely gróf Zichy Rafael tulajdonából került át 1913-ra a Budapesti Művészeti Egyesület nevére. Igaz, csak a két év múlva bekövetkezett csődig működött művészházként az egykori múzeum. 1922-ben aztán Csehszlovákia vette meg nagykövetségi épületnek: kisebb-nagyobb kitérőkkel – hiszen évtizedeken át kereskedelmi kirendeltségként szolgált – ezt a feladatot tölti be mind a mai napig.

A gyűjtemény sorsa azonban ennél sokkal kacifántosabban alakult. A tárgyegyüttest megöröklő főváros igazából csak a képtárral tudott mit kezdeni. Azt bevitték a Fővárosi Múzeum városligeti tárlatára, amely 1907-ben nyílt meg a ’85-ös országos kiállítás egykori művészeti pavilonjában (ma ez a Palme-ház). Jó darabig önálló gyűjteményként is kezelték, olyannyira, hogy többször is kiadták a katalógusát – 1923-ban például 152 festményt szerepeltetve benne –, 1933-ban pedig, amikor a főváros megnyitotta új múzeumát a Károlyi-palotában, hat önálló termet kapott a kollekció.

Ámde a történeti és a néprajzi anyag az évtizedek során lényegében feloldódott a budapesti múzeumok nagy olvasztótégelyében. A gróf gyűjteményéből került ez-az a Nemzeti Múzeumba és az Iparművészetibe, más maradt a fővárosnál vagy épp a Földtani Múzeumban, aztán az anyag nagy részét átvitték a Hopp Ferenc Múzeumba… Idővel a kísérő iratok között az elveszett tárgyak lajstroma vált a leghosszabb dokumentummá. Még a hajdani kollekció feltérképezésére sem tett senki kísérletet egészen addig, míg a Hopp szakemberei az ezredfordulón el nem nyertek egy kutatási támogatást, melyből végre nekiláthattak többek közt a náluk hányódó darabok azonosításának, illetve az akkorra végromlásnak indult bronztárgyak restaurálásának.

Van azonban egy mindennél nevezetesebb Zichy-tárgy, amelyet viszont nem szokás összefüggésbe hozni a Rózsa utcai múzeummal. Kivéve azt a cikket, amelyben 1907. január 6-án – első oldalán egyébként, az ugyanakkor elhunyt Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter elé sorolva őt – búcsúztatta el a grófot a Vasárnapi Újság. Ehhez az íráshoz egy csillagozott lábjegyzetet fűztek: „E múzeumban van nagybátyjának, a Görgei által 1848-ban halálra ítéltetett gróf Zichy Jenőnek híres díszmagyar ékszere is. Ez az ékszer 22 gombból állott, mindegyik gomb egy gyémántsolitaire, s mindegyiknek ára 10 000 forint volt. Tudvalevő, hogy a gyémántok 1849-ben a debreczeni kormány őrizetében voltak, s gyanú merült fel, hogy azokat kicserélték. Később a török kormány kezébe jutottak, amely visszaadta azokat a családnak – két gomb híján, amelyek elvesztek.”

A halálra ítélt Zichy Ödön/Jenő keresztneve körüli kavarodás mindenkinek ismerős lehet Jókai művéből, A kőszívű ember fiaiból. Ám a feltételezés, hogy a Lórévnél kivégzett főrend gyémánt ékszere, amelynek ellopásával Madarász László miniszter mellett az idők folyamán magát Kossuth Lajost is meggyanúsították, valaha a Rózsa utcában kötött volna ki, már önmagában is egy kész regény.

A palota Rózsa utcai oldalán a gróf magánlakása kapott helyet, a múzeum a Szegfű utcából nyílt
A palota Rózsa utcai oldalán a gróf magánlakása kapott helyet, a múzeum a Szegfű utcából nyílt
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.